Frank D. Dániel, A magyarországi Bergson recepció, avagy az intuíciós megismerés-fogalom

Bergson Henrik „Teremtő fejlődésének” magyarországi adaptációja vonatkozásában megkerülhetetlen az 1908-ban indult Nyugat folyóirat, s azon belül is Babits, illetve Dienes Valéria személye. Hogy miért is? Mivel Bergson munkásságának első komplett ismertetése a Nyugat hasábjain történt meg Babits tollából, mindez 1910-ben. Az alábbi tanulmányban ezért Henri Bergson „Teremtő fejlődését” vettem gorcső alá (Akad. Kiad. Reprint. Budapest. 1930 illetve 1987), különböző nyugatos és egyéb interpretációk tükrében. Ezek közül is kiemelendő Babits elemző prezentációja a teremtő időről; az értelem korlátairól; a lélekmérésről; a szabadságról; a nevetésről; a tudat és a fájdalom keletkezéséről; a mozgás ritmusáról; az anyagról és az emlékezetről; a valódi mozgásról; valamint az anyag keletkezéséről és az életlendületről: egy, –általa vélelmezett- sajátságos intuíciós filozófiáról. Babits ismertetőjében az alábbi Bergson tanulmányokra támaszkodott: Essay sur les données immédiates de la conscience; Matière et Memoire; Le rire; L’évolution créatrice.
Kútfők, mint kortárs-források
Az alábbi pár sorban –mintegy felsorolásképpen- mepróbáltam segítségül hívni azokat a magyar nyelven írodott illetve előadott kortárs jegyzeteket és tanulmányokat, melyek nagymértékben meghatározták s meghatározzák napjainkban is kollektív tudatunk Bergson recepciójának szemléletét: munkásságát a „lingua primigenia” valós jelentéstartamától függetlenül. Az igazi kérdésfeltevés tehát nem az, hogy Bergson valójában mit akart mondani, hanem hogy miképpen adaptálódott a magyar irodalomtörténetben. Hogyan vált a francia gondolkodó magánakvalóból Babitsnál magáértvalóvá? Íme a jegyzék:
1. Babits „Bergson filozófiája” címmel írt ismertető tanulmánya a Nyugatban, 1910-ben.
2. Ányos István Bergson bírálata a Magyar Filozófiai Társaság Közleményeiben.
3. Prohászka Ottokár püspök akadémiai székfoglaló beszéde
4. Az első magyar Bergson-fordító, Dienes Valéria előszava a „Teremtő fejlődéshez”
5. Dienes Valéria, Bergson alapgondolatai. Aquinói Szent Tamás Társaság székfoglaló előadása. Különlenyomat a „Religio”-ból. 1930.
6. Babits, Bergson filozófiája. Javított kiadás. In: Henri Bergson, Teremtő fejlődés. Akad. Bp. 1987. II-XXII.-old.
7. Henri Bergson, Idő és szabadság. ford. Dienes Valéria. Franklin. Bp. 1923.
Bergson és Babits
„A XX. Század első nagy metafizikai rendszerét egy francia ember adta a világnak: Bergson Henrik.”-csendülnek fel az ismertető alaphangját megadni kívánó Babits sorai (Babits 1930, I). De a „Teremtő fejlődésben”, a fejlődés –metafizikai ösvényen haladva paradox módon ható- terminus technicusa magába foglalja a tizenkilenecedik századi pozitívista filozófia örökségét Darwin evolucionizmusával (természetes szelekció), és Lamarck átöröklődés tételével. Bergson fiatalkori tanulmányai is megmutatkoznak a fejlődés törvényében: Comte hierarchikus tudományelmélete[1] –szemben a weberi interszubjektivitással[2]-, illetve a differenciálódás fejlődést eredményező fogalma, melyet Herbert Spencer használt előszőr szintetikus filozófiája kapcsán.[3] Nem elfelejtendő, hogy ez utóbbi irányzatok a Nyugathoz oly közel álló Huszadik Század folyóirat legfőbb csapásvonalát jelentették körülbelül 1906-ig –mintegy párhuzamosan a Szabadelvű Párt bukásával-, melyet követően a marxizmus tanai váltak irányadóvá a Társadalomtudományi Társaság köreiben.[4]
De visszatérve Babitsra és Bergsonra, a historicizmus[5] általi „beleérző cselekvés” megadja a választ Babits rajongására, ahogyan az általa pejoratív jelzővel illetett és mechanikusnak bélyegzett német világnézetet („vasóriás”) szembe állítja a francia gondolkodóval, mely előbbi áramlat Babits és társai számára a maradiságot, a haladásellenes konzervatívizmust testesítette meg -elsősorban Fechner pszichológiáját támadva. „Bergsont reakciósnak mondják; az. De ez a reakció szabadságot jelent.”-írja Babits, s ez elárul mindent mind a politikai attitűd, mind a társadalomtörténeti háttér vonatkozásában. (Babits 1930, I)
Bergson idő-fogalma Babitsnál
Babits in medias res a kanti időfogalom magyarázatával kezdi: „Kant szerint az idő is olyasvalami, mint a tér; szemléletünk egy formája, melyen kívül a valóság jelenségeit nem tudjuk elképzelni; de távolról sem önnálló, külön létező és ható dolog. Ez helyes volna, ha az idő is közömbös irányú és egynemű volna, mint a tér, vagyis ha a jelenségek az időben is megfordíthatóak lennének, mint a térben. Szóval, ha az idő nem változtatna a dolgokon semmit, s a dolgok minősége nem függne az időben való helyzetüktől. Valóban, bizonyos fizikai tünemények megfordíthatóak, és visszafelé is megcsinálhatók (pl: csillagászok előrejelzései a fogyatkozásokról): az idő rájuk nézve egynemű: akár előre, akár vissza.” (Babits 1930, II)
Kant viszont „Az ítélőerő kritikájában” így nyilatkozik (1979, 118): „Ha ahhoz, ami megtörténik, csak magyarázó okot kell keresni, akkor ez vagy empírikus elv, vagy a priori elv, vagy a kettő összetétele, ahogyan ezt a test világában végbemenő események fizikai-mechanikai magyarázatánál láthatjuk, amelyek elveiket részben az általános (racionális) természettudományokban, részben abban lelik meg, ami empirikus mozgástörvényeket tartalmaz. Hasonló történik meg akkor, ha ahhoz keresünk pszichológiai magyarázó okokat, ami lelkünkben zajlik le, azzal a különbséggel, hogy tudatában vagyok annak, hogy az erre szolgáló elvek összeségükben empirikusak, kivéve egy egyetlen elvet, nevezetesen minden változás állandóságának elvét (mert a csak egydimenziós idő a belső szemlélet formális feltétele), amely elv ezeknek az észleleteknek a priori alapja, ahonnan viszont a magyarázat céljára csaknem semmit sem használhatunk fel, mert az általános időtan nem biztosít úgy elegendő anyagot egy egész tudományhoz, mint a tiszta tértan (geometria).”
Babits Bergson időről alkotott fogalmának elemzését így folytatja: „De ha magunkba nézünk, látni fogjuk, hogy velünk a dolgok nem így van. Mi minden pillanatban öregszünk, ránk nézve az idő minden pillanatban valami újat hoz, valami vissza nem térhetőt, visszafelé meg nem csinálhatót. A mi időnk csak egyirányú; az életet visszafordítani nem lehet. A mi időnk nem egynemű; sőt lényegileg különnemű: minden pillanat más, új. A mi időnk teremt, újat alkot minden pillanatban.” (Babits 1930, III)[6]
Bergson időfelfogásában Arisztotelész nézetei egyértelműen megmutatkoznak. Nincsennek véletlenek. Gondoljunk csak Bergson 1889-es Sorbonne-on előadott tanulmányára, a „Quid Aristoteles de loco senserit”-re. Arisztotelész megkülönböztette az abszolút időt[7], a világegyetem végtelenségét a relatív időtől, tovább differenciálva azt mindennapi személyes önönmaga valóságában általunk szubjektíve megélt időnktől, korunktól, történelmünktől.[8] Talán ez utóbbi hasonlít leginkább Herder történeti idejére.[9] A relatív idő fogalma Bergsonnál nem csak az arisztotelészi érzékelést (percepció) vetette fel, az idő mozgását, a ritmust, melyet egy színes forgó kerékkel magyaráz, melynek során a kerék színei összefolynak a sebességgel. Ő nem pusztán az érzékelés aktív illetve passzív folyamatán elmélkedik, mint azt tette Berkley,[10] leragadva a mechanikus rutinizálódott tanulásnál. A hangsúly az értelmen van, mely a létért való küzdelem fegyvere. Az emlékezés –mint percepció- maga a szabadság: ez a teremtő idő, ami az akarat szabadsága.[11] A teremtő fejlődés, vagyis az élet lényege az emlékezet. Ez lehet mechanikus (tanulás, pratein, praxis), az emlékezet szabadsága (a múltunk); és az ösztönök világa (Rousseau). Ez a szabadság (Liberum arbitrium) nem szimplán „affirmatív” (Hegel), mint az önönmaga teljességében abszolútnak megjelölt szellem és gondolattartam amely semmiféle külső szembenálló dolgot nem ismer el, hanem pusztán absztrakt szabadság, a percepció általi emlékezés szabadsága –saját történeti időnkkel.
Az arisztotelészi relatív illetve abszolút időfogalmakat továbbgondolva Bergson szinte Einsteinnel egyidőben jutott el a relativitás elméletéhez, írja a „Larousse dictionnaire de la philosophie” (Paris 1964, 32), a következő szavakkal: „Bergson a aussi exprimé la réflexion philosophique certainement la plus juste sur la théorie de la relativité, confirmée par les longs entretiens qu’il a pu avoir avec Einstein (Durée et simultanéité, 1922). 1928-ban Bergsont Nobel díjjal tüntették ki…
Bergson, mint az írók és a művészek filozófusa
A bergsoni fejlődés fogalom Spencer kritika is egyben: a fejlődés a vegetáció, az ösztön, és az értelem közös őslendülete, míg Spencernél a differenciálódás, ahogy az anyag diszkrét homogenitásból szerves heterogenitásba megy át. Mert az értelem mellé kell az ösztön, az intuíció, és az intuíció ihlet is egyben. Az értelem (νούς) fejlődéséből szükségszerűen következik a tudomány fejlődése; de az ösztön, maga a megvalósult művészet (ποιητικός): ezért örök érvényű marad. Az ihlet egyenlő az ösztönnel, ami a művészet, illetve az irodalom kifejezője. Babits szerint ez Bergson legrokonszenvesebb vonása (Babits 1930, XXI), s ez nem véletlen, hiszen Babits költőfejedelem. A metafizika maga az intuíció, a költészet, nem pediglen az élet mechanikus formája.
A bergsoni intuíció az a megismerés, mely a valósággal együtt alkotva –nem pusztán rá nézve- egyszerre fogja át az idealista és a realista valóságot, s a két irányzat puszta jelrendszerek különbözőségévé fogyatkozik. Az intuíció az a megsimerésforma, mely megmutatja, hogy hogyan formálta a fogalomalkotás értelmi kedvtelése az olyan nézőpontokat, mint az empírizmus, a dogmatizmus, a realizmus, a nominalizmus, a materializmus, vagy a spiritizmus. Az intuíció megismerés, s ez az intuíció cselekszik mindent. (Aristoteles, De anima. 430a 14)
Bergson filozófiai/történelmi súlypontja azon impressziók felfogása, melyek a szellemiség önönmaga fejlődésének élén a gondolatok kibontakoztatását megérleli. Így válik a szellemi lét az objektív megismerés nyelvévé. (Dienes 1930, VII-XVI)

Jegyzetek
1] A. Comte, A pozitív szellem. Helikon. Bp. 1979. 7-95. old.; 173-185. old.; 191-217. old.
[2] Gondoljunk a Weber nevével fémjelzett 1904-es oblektivitás vitára (interszubjektivitás). Max Weber, Tudomány mint hivatás. Állam. Politika. Tudomány. KJK. Bp. 1970.
[3] A fejlődés törvénye: a fejlődés az anyag összpontosulása, és a mozgás szétszóródása, melynek során az anyag egy diszkrét homogenitásból egy szerves heterogenitásba megy át. Egy szervezet annál fejlettebb, minél sokfélébb részei vannak, amelyek össze vannak egymással rendezve. Collins F. Howard, spencer Herbert synthetikus filozófiájának kivonata. Bp. 1903.; Herbert Spencer, Alapvető elvek. Bp. Grill. 1909.; H. Spencer, A katonai és iparos társadalomnak szociológiája. Bp. Új Magyarország. 1919.; H. Spencer, A szociológia alapelvei. In: A szociológia története. 1917. I-II-III. köt. 119-188. old.
[4] Litván Gy., Októberek üzenete. Osiris Kiadó. Bp. 1996.; Nagy J. Endre, Eszme és valóság. Bp.–Szombathely. 1993.
[5] „A megismerés a megismerő történelmi helyzetétől függ.” W. Dilthey, A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Tanulmányok. Vál. és szerk. Erdélyi Ágnes. Bp. 1974.
[6] Kant kritikája és Spencer evolúcionizmusa Bergsonnál: Teremtő fejlődés. Akad. bp. 1987. 322-334. old.
[7] Az örökké való idő gondolata Platónnál Isten alkotása, mivel a világot nem tudta örökkévalónak teremteni. Platón. Timaiosz. 37. D. Platón. Összes. III. kötet. Európa. Bp. 1984. 307-411. old.
[8] Frank D. Dániel, Nem az égben van. Püski. Bp. 2006. 126. old.
[9] Berlin I., Vico and Herder. New York. 1976.; Clark Jr.-R. T., Herder: His Life and Thought. berkeley. 1955.
[10] G. Berkeley, Tanulmány az emberi megsimerés alapelveiről és más írások. bev., jegyz. Faragó Szabó István. Gondolat. Bp. 1985.
[11] Aquinói Tamás a szabad akaratról: Summa Theologiae 1-ae, 115. quaestio; 4. art.; 2-ae, 9. quaestio, 5. art. A vagy-vagyban benne van a választás szükségszerűsége (Kierkegaard 1982, 121)

Frank D. Dániel, Nem az égben van

A világ varázs alóli feloldása

A csillaghit a tudományos gondolkodás kezdete, ebből alakult ki minden: a megfigyelés, a fogalomalkotás és kategorizálás; a matematika genezise. Az Ókori tudományos paradigmában az asztrológia és az asztronómia, a csillagászati matematika és az egyszerű jóslás szinonimák voltak, nem lehet őket külön tárgyalni; a differenciálódás kezdetei az i.sz. második századi hellenizmus szellemi közegére tehetők.
A keresztény középkor éveiben a hit és a tudás körül kibontakozó vita a csillagtudományt sem kerülte el, s bár az összes nagy egyház hivatalos álláspontja elutasító volt a csillagvallással szemben (zsidó, keresztény, muszlim egyaránt), az mégis rengeteg követőre talált nem csak az egyszerű népi rétegekben, hanem a társadalom katonai- politikai és egyházi elitjének körében is. Az európai tudománytörténetben a matematikai csillagászat és a csillaghit végleges szakítását az általános közfelfogásban a felvilágosodás racionalizmusa hozta meg, ami a csillaghitnek a Francia Tudományos Akadémiáról történő kitiltásában nyilvánult meg. A tizenkilencedik század pozitívizmusa elhozta a természettudományos gondolkodás forradalmát, Comte hierarchikus tudományelméletét, a szintetikus-evolúcionista alapon történő rendszerezést, Darwint, Spencert és a biológiai gondolkodást: így az asztrológia a babona szinonimájává vált. Mégis, az ókori, középkori tudományelméletben a jelentősége kétségbevonhatatlan. A történelemről nem is beszélve, hiszen bizonyos folyamatokat lehetetlen megérteni nélküle. Az uralkodók, a hatalom birtokosai sokszor támaszkodtak olyan tanácsadókra, akik a csillagokból olvasták ki azt, hogy mi a teendő. Így a politika döntési mechanizmusába való beleszólásukkal történelemalakító szerepük volt. A csillagvallás okozta például egyes kései maja csoportok vesztét is: asztrológusaik megjósolták, hogy rövidesen fehér bőrű, szakállas emberek érkeznek majd a tenger felöl, és ők lesznek az új istenek. Így a spanyolok érkezésekor kultúrájuk örökösei közül sokan nem tanúsítottak ellenállást. Hittek papjaik jóslatában . Udvari asztrológusok, mágusok és jósok ’csinálták’ a történelmet még a huszadik század sötét korszakaiban is -gondoljunk csak például Hitler csillagfejtőjére.
A csillaghit ma is él, szimbólumai átöröklődtek a huszonegyedik század emberének kollektív tudatába . Sőt, napjainkban legalább annyira népszerű, mint az időszámításunk előtti második századi Rómában. Újra gyermekkorukat élik a misztikus, ezoterikus tanok. De mi lett akkor a világ varázs alóli feloldásával? Semmi. Miért? Az elmúlt időszak hatalmas technológiai fejlődése következtében hétköznapjainkban bonyolult műszaki szerkezetek vesznek minket körül, amiket nem értünk, nem tudjuk hogyan működnek, s ez frusztrál, elbizonytalanít bennünket. Keveset látunk át a körülöttünk lévő világból , minden kérdéses, és ezt az érzést nem tudjuk feldolgozni: szükségünk van a varázsra.
A huszadik század egyik válasza a pozitívizmusra a mítoszkeltés, ami talán Rudolf Steiner-rel és társaival kezdődött. De az ő visszatekintésük az ókor misztériumába csapda: a reneszánsz csapdája. Az ókori misztikát nem saját valójukban szemlélik, nem valóságában, hanem a reneszánsz szemüvegén keresztül. Ez a mítoszkeltés. 16. századi forrásokra hivatkoznak ókori eseményekkel kapcsolatban, de ha ezeket a hivatkozásokat megpróbáljuk visszakeresni, nem találjuk őket az ókori forrásokban. Agrippa olyan dolgokat tulajdonít Nagy Sándornak, aminek nincs nyoma. Hivatkozik Abelardra, Aquinói Tamásra, de az idézetei fele nyom nélkül való, annak ellenére, hogy sok hiteles forrást is használ. Viszont attól, hogy Agrippa az én időmhöz képest régiség, nem fogom minden állítását elfogadni…

Névmágia

’Az embereknek nevet adtok,
S a nevekkel nagyra vagytok,
Pedig a lélek zúgain,
Valami mindig anonym’
Goethe

Nevek. Modern korunk embere számára maximum letünt idők mítoszainak hordozói, egyfajta homályosan felsejlő szimbólumok kollektív tudatalattink ösvényein. Talán csak egy érzés, valami régi derengő történet, egy megmagyarázhatatlan emlékfoszlány, lenyomat. Az európai tudat számára leginkább az ókori misztériumvalláshoz kapcsolódó tükör, esetleg egy híres történelmi személy; dicső tettek, hősök, regék, olykor csak egy fohász, ahogy középkori elődeink szentjeinket segítségül hívták a nagy veszedelmek idején: Mária, segíts! Egy meghatározhatatlan –sokszor minden racionális magyarázat szükségtelenségét hírdető ösztönszó, mintegy varázslat- kapcsolat a transzcendenssel.
Az egyetemes összehasonlító kultúrantropológia részeként a névhasználatnak, mint mágikus gyakorlatnak talán az egyik legrégebbi emléke az ’öreg kontinensen’ kívül az amerikai indián tradíciókban érhető tetten. A legtöbb mezo-amerikai indián törzsi szerveződésnél az egyének párhuzamosan több nevet is viseltek, melyek a mindennapi praxis vonatkozásában funkcionálisan különültek el. Indián hőseink a hétköznapi, születéskor kapott nevük mellett egy állandósult becenevet is viseltek, mely valamely geno- illetve fenotipikus sajátságukat tükrözte (pl: Szökkenő Kecske). S akinek ez nem elég, birtokoltak egy mágikus nevet is, mely utóbbit az ősökkel való kapcsolatteremtésre, szellemidézésre, a transzcendentális világgal való interakcióra használtak. Ők ezzel is varázsoltak, így differenciálva –a hétköznapi illetve mágikus nevekben- a szentet a profántól. Ahogy Durkheim írja A vallási élet elemi formáiban az ausztrál őslakos törzsek kapcsán: ’az elsődleges jegy a szent és a profán szétválasztása’ (’le premier caraqteristique division bipartite des choses en sacreée et en profane’) .
Ez utóbbit, a mágikus nevet gyakran tabu övezte: puszta kimondása egyenértékű volt a mágiával. Valószínűleg sokszor csak önmagukban mormogták nehéz helyzetekben, segítségül hívva ezzel a felmenők erejét, esetleg hangosan kajabálva, rikoltva, fenyegetően, átkozódva, elrettentésül. Valahogy úgy, ahogy az egri vár védői kiabálhatták Jézus, az Istenember nevét -Gárdonyi Géza regényében- a török ellen vívott honvédő harcban. Ennek a mágikus indián névnek a tabu jellege valami hasonló lehetett, mint a zsidóság viszonya a kimondhatatlan ’JAHVE’-jéhez, a tetragrammonhoz, a ’seregek urához’, Izrael félelmetes jutalmazó és büntető istenéhez .
Az ókori keleten is ugyanez lehetett a helyzet a nevekkel. Mezopotámiában az emberek személyneveiben benne voltak az isteneik nevei, mint Baál, Marduk, Istár, Sin, etc. Ezt a szokást a Babilónia és Asszíria fennhatósága alatt oly sokat tartózkodó héberek is átvették, egy igaz Istenük vonatkozásában. Izrael Istenét akkora mágikus hatalom övezte, hogy a neve tabunak számított (Jahve), és ezért tilos volt kimondani. Helyette rengeteg jelzőt használtak, melyek közül a leggyakoribb az Úr (Ádonáj; Él=Elohim/Isten), de persze sok egyéb is szerepel a régi szövegekben, mint: örökkévaló király, seregek ura -melyek mindegyike egy-egy isteni attributum közvetítője. Ez megnyilvánult és megnyilvánul napjainkban is a zsidó személynevekben -mind a jahvista, mind az elohista (Jahve/Él-elohim) változatúakban. Néhány példa erre: Gedalja, Gemarja, Hananja (’Jahve irgalmas’), Jehólakim, Jesája, Jirmjáhu (Jeremiás); vagy az elohista nevekre: Daniel, Gabriel, etc.
Így a nevek funkcionalitását vizsgálva az ókori keleti népeknél kijelenthető, hogy benne a népcsoport istenének nevével nem csak identitást hordozott -meg lehet a névből mondani a benne lévő istennév alapján, hogy melyik etnikumhoz esetleg ’felekezethez’ tartozott-, hanem mágikus gyakorlatot is, ugyanúgy, mint a mezo-amerikai indián népeknél. A névben szereplő választott isten védelmet nyújtott, és biztosította a transzcendentális kapcsolattartást. A név nem csupán a felmenőktől kapott jelölő, differenciált regisztráció (Gondoljunk az ókori népszámlálásokra, például a Heródes-félére Jézus születése idején, vagy az asszír ’zsákmánylistákra’ a meghódított embertömegekkel). A név geno- illetve fenotipikus sajátság, egyfajta öröklött és szocializációból eredő tulajdonság, identitás, vallás, etnikum; és végül –de nem utolsósorban- mágia, babona, átok, a Mauss-i ima, maga a teremtő erő: VARÁZSLÁS.

Kik voltak a mágusok?

„Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van,
Quod est inferius, est sicut quod est superius,
És ami fent van, az megfelel annak, ami lent van,
et quod est superius est sicut quod est inferius
Hogy az egyetlen varázslatának művét végrehajtsd”.
Ad perpetranda miracula rei unius.
Hermész Triszmegisztosz, Tabula Smaragdina
„a látomás legyen való neked,
s ne halld meg a tudós beszédeket,
a napkorong, ha már fennen ragyog,
elsápasztja a hűvös csillagot.”
Ibn Tufajl, Hajj ibn Jakzán.
Hogy mit is jelent a mágus szó? Mikor, mit. A fogalom jelentése állandóan változott, mást testesített meg az ókorban, mást a középkorban és megint mást a reneszánsz alatt. Eredetileg a perzsa, illetve méd papokat nevezték mágusnak. Ők voltak a tűzkultusz papjai.
A kabbalista Jakob ben Seset a Talmudra hivatkozva a középkorban így nyilatkozik : „Aki mágustól tanul valamit, halálbüntetést érdemel.” Ez az álláspont pedig a középkori keresztény egyház, a religio universalis véleményét is tükrözi, melyről híven tanúskodnak a boszorkányüldözések dokumentumai. Dániel prófétánál a Bibliában a mágusok a királyi udvari tudós-elitjéhez, a babilóni értelmiséghez tartoztak: ők voltak a titkok tudói, kik olykor magas süvegükben varázsoltak. A Dániel könyvében foglalt jelentéstartam az újbabilóni birodalmat tükrözi, nagyjából időszámításunk előtti második századi megfogalmazásban . Hérodotosz Déiokész kapcsán említi először a mágusokat úgy, mint akik egyesítették a méd népet. Itt hat törzset sorol fel, melyek a méd népcsoport alkotói: egyikük a mágusok törzse. A méd és a perzsa királyi udvarban a mágusok főleg álomfejtéssel foglalkoztak, politikai tanácsadóként működtek és a papi elithez tartoztak. A perzsáknál mágus jelenléte nélkül senki, még a legegyszerűbb közember sem mutathatott be semmilyen áldozatot. Az i.e. V. század második felében uralkodó I. Artaxerxész alatt jutott először igazán jelentős társadalmi-politikai szerephez a mágusok testülete . A mágus, mint phenomen a keresztény kultúrkört sem hagyta érintetlenül, mint arról Justinus nyomán értesülhetünk. Simon Mágus az Újszövetség szerint (Apostolok Cselekedetei) szamariai varázsló, aki Claudius alatt működött. Kereszténnyé lett, és pénzen akarta megvásárolni Fülöp apostoltól azt a képességet, hogy közvetítse a hívőkhöz a Szentlelket .
A mágus tevékenységében keveredett a misztika és a racionalitás, a tudomány és a babonaság, a hiedelem és a tapasztalás, a matematikai absztrakció logikája a kultikus mágiával. A mágus volt a szellemi elit csúcsa: több volt az intuitív jós hiányos fogazatú sumer öregasszonynál, és ugyanakkor a tanult csillagász papnál is, mivel ő mindkét típusú ismeretanyag birtokában volt. Hogy miért is? Mert már tudott természettudományosan mérni és gondolkozni, de ugyanakkor varázsolni is.

Égőáldozat

„Nem élt sok ember, csak néhányan voltak,
amikor felmentek a Tüzescsúcs tetejére.
Ott fénnyé váltak és áldozatot égettek.
Ünnepi táncot jártak, annak örömére,
hogy Napkeletről jöttek” Popol Vuh.
„Egy idő múlva Káin áldozatott vitt az Úrnak,
a föld gyümölcséből. Ábel is vitt az elsőszülött
bárányokból, a kövérjéből. ”

Az indián kultúrákban az áldozati anyagok között találunk embervért, állatot, szarvas és madárcsontot, gyantaféléket, és különböző növényeket (például kukoricalisztet). A füstölő csak a hatodik századtól kezdett elterjedni a mezo-amerikai indiánok körében. Az ókori keleten hasonló jellegű égőáldozatok voltak, melyeknek helyszínéül szolgálhatott bármelyik magasabb domb. Ilyen volt a babilóni Baál (=Marduk=Zeusz=Jupiter) oltára, ahol bikákat áldoztak. Ez a rítus az ókori Görögországban is rendkívül népszerű volt, amit jól reprezentál Dion/Dias-ban folyó ásatás (Nagy Sándor idejében volt kultuszközpont) .
A babilóni-asszír és az egyéb környező népek áldozati kultusza nagy hatást gyakorolt a héberekre: gondoljunk csak Káin és Ábel áldozatbemutatására a Bibliában (növényi és állati égőáldozat egyaránt). De az Istennek a hús áldozata (ember, állat: Ábel áldozata) mindig is kedvesebb volt. Tudjuk, hogy az emberáldozat tiltva volt a Bibliában. De –a kivétel erősíti a szabályt- Ábrahám és Izsák története megmutatja a kor környező népeinek kultikus gyakorlatát, mellyel Kierkegaard és Kant is behatóbban foglalkozott: az elbeszélésben a Biblia Istene azt kéri Ábrahámtól, hogy áldozza fel az egyszülött fiát, Izsákot. Ugyanezt a történetet meséli el Mésa-király sztéléje, a bibliai moábi népből, akik Izrael adófizetői voltak az i.e. kilencedik században: Mésa király a várfalon feláldozta fiát istenének a győzelemért az Izráél elleni harcban .
Mindenestre biztos, hogy a Földközi tenger keleti partvidékén –csakúgy mint Mezo-Amerikában- az égőáldozat minden formája el volt terjedve a sémi népek, és azon belül is a héberek között. A zsidóságra nézve a változás az áldozati gyakorlatban a kultuszcentralizációval (Jeruzsálem) jött el, mikor is a régi szentélyek, mint például Sikhem, szép lassan elvesztették funkciójukat.

Hogyan lehetett valakiből csillagfejtő pap ?

„A Szűz, aki kalászokból koszorút hordott a fején,
s a térdén fekvő táblára írta a szép ég csillagait,
aki ezeket vizsgálgatta, nővérem ő Niszaba,
A Ház építéséhez fénylő csillagzatot rendel,
Neked .”
Gudea ciklus Sumer töredék. ford.: Komoróczy Géza

„Felváltva figyelték a Nagy Csillagot, a Napkísérőt, a neve szerint.
Először a nap előtt járt, aztán később megszületett maga a Nap.
És szólt fenségesen Egylábú Villanás és Tollaskígyó,
Szóltak a Nap Főpapjához és az Alakítóhoz a jövendőmondók .”
Popol Vuh, Átköltés, Boglár Lajos Kuczka Péter fordítása nyomán.

„A milétoszi Thálész előre megjósolta az iónoknak,
hogy a nap eltűnik majd, sőt, az évét is megmondta,
amelyben azután a jelenség valóban bekövetkezett” .’

„Élt itt egykoron egy szép nagy termetű javas ember,
Télemosz Eurümidész, aki értett jól a jövőhöz,
S itt vénült meg jósolgatva , a Küklopszok között ”
Homérosz, Odüsszeia, Devecseri Gábor nyomán

Indiában már az ókorban is nagy hangsúlyt helyeztek a csillagjós személyére. Felkészültnek kellett lennie az Atharva-Véda ismereteiben, ugyanakkor testileg és erkölcsileg egy nagyon magas követelményszintet kellett teljesítenie -minek következményeképpen rendkívül gondosan választották ki őket az Atharvan papok közül. Vagyis -hogy világosan fogalmazzak- megszabták származását: az egyik Atharvan iskolából, talán a Paippaladas, esetleg a Saunakin iskolából kellett származnia. Így az indiaiak hasonló gyakorlatot követtek, mint a zsidóság: ott is bizonyos papi funkciókat csak a kohaniták és a leviták törzséből származó személy tölthetett be Izrael 12 törzséből. Visszatérve Indiára, a csillagfejtő jelöltnek állandóan figyelnie kellett mindent égben és földön, az állatok - madarak kiáltásaival együtt.
Mint a főpap és a király legfőbb tanácsadója, a csillagfejtőnek elemeznie kellett a gonosz álmok megkülönböztető jegyeit, pontosan ugyanúgy, mint a mágus papoknak az újbabilóni birodalomban az ókori keleten, ahogy ez Dániel könyvében -a Bibliában- is olvasható
Később az indiai csillagfejtőket már csak egy évre választották, de a királynak -aki Indiában az egész ország sorsáért felelős volt- azonnal el kellett bocsátania őt, ha az országban: áradás, éhínség, vagy szárazság lépett fel. A purohita (illetve főpap) és az udvari asztrológus a régi szövegek szerint úgy egészítette ki egymást, mint az anya és az apa. A státuszt jelző ranglista a szövegben a főpapot a tábornagy mögött a második helyen említi az udvari arisztokrácián belül. A hiedelem szerint egy purohita biztosítani tudta a királynak: a hatalmat, az uralmat, az alattvalókat, az ellenség feletti győzelmet; vagy bizonyos esetekben okozhatta a trón elvesztését, a birodalom széthullását is . Ezért őt az államot ’eltartó’ brahmannak is nevezték.
Amikor a király kiválasztotta csillagjósát ugyanazt a formulát alkalmazták, mint a házasságkötésnél. Sokszor előfordult, hogy egy csillagjós egyszerre két királynak szolgált, ami által a presztízse jócskán emelkedett.
Varáha Mihira leírja , hogy milyennek kell lennie egy jó asztrológusnak: megfelelő származásúnak; kellemes-barátságos kinézetűnek; arányos termetűnek. Jól formált végtagjai kell hogy legyenek, és testi hibától nem lehet elcsúfított. Ez aztán negatív diszkrimináció, a javából. Napjainkban, ha valaki így adna fel egy álláshirdetést, komoly jogi konzekvenciákat vonna maga után. Az ókori Egyiptomban ugyanez volt a helyzet, amire jó példa a XII. dinasztia idejéből Ameninek, a Gazella-kerület kormányzójának felirata, vagy Uni-é, aki tetszetős külsejével felemelkedett : testi hibások egyszerűen nem tölthettek be bizonyos funkciókat, mivel a tetszetős külsőt motívuma, mint isteni ajándék élt a közhiedelemben, az esztétikai élményről nem is beszélve. Ugyanezekkel a tulajdonságokkal emelkedett fel József is, az álomfejtő héber csillagjós egyiptomi fogoly rabszolga, aki szintén megnyerő külsejű volt , valamint megbízható és rátermett. A tetszetős külső az ókori Mezopotámiában a tudósi foglalkozásoknak is az egyik előfeltétele volt -csakúgy mint Egyiptomban-: ezek a munkajellegcsoportok pedig a démonűzés, a bajelháritás (masmasu); vagy a baru-jövendőmondók, esetleges orvosok esetében, az írnokokról nem is beszélve. A három fő szempont tehát a: származás, a testi hibátlanság, és csak utolsósorban a szakképzettség .
Visszakanyarodva az indiai csillagjós kritériumaihoz, a kiválasztottnak tisztán jól csengő hanggal kellett rendelkeznie. Varáha Mihira ezt írja: „Erkölcsi szigor kívántatik meg tőle, nemes lelkűség, harcra kézség, éles elméjűség, tudás, szelídség, és jóság. Ismernie kell az engesztelő áldozatokat, a gyógyítást, és uralni a fehér mágiát. Járatosnak kell lennie az asztronómiában, és az asztrológiában egyaránt”. Egy másik helyen Varaha Mihira idézi a nagy látnok Bhagavan Gita mondását, miszerint az olyan herceg, aki az asztronómia és a horoszkópkészítés minden ágában jártas csillagfejtőt nem becsüli, az bánatot szenved és tönkre megy .
A babilóni csillagnézők alkották meg az általunk is ismert zodiákus jegyeket, amit az asztrológiai ómen-gyűjtemények is bizonyítanak, mint amilyenek az óbabilóni király, Ammi-szaduqa korából fennmaradtak. Ez utóbbiak az uralkodó, illetve a birodalom népének sorsára próbáltak rávilágítani a bolygóknak a csillagok közötti pályájából, a fogyatkozásokból és az újhold időpontjából levont következtetésekkel. A borsippai és a ninivei királyi csillagjósok rendszeresen jelentéseket készítettek uraiknak: hadviselésről, árvízről, a termésről szóltak ezek a jelentések; meg arról, hogy az adott évben milyen lesz a születések nemek szerinti megoszlása, vagy hogy igazság uralkodik-e az országban. Az asszír kultúrában a Szargonidák idejére érte el a csillagvallás a legnagyobb hatásfokát. A kezdeti csillagfejtések az ország, a nép, illetve az uralkodó sorsával foglalkoztak, szerepük leggyakrabban bajelhárítás volt. Az individuális –mai társadalmunkban oly népszerű – horoszkópok sokkal későbbi eredetűek
Babilóniában a királyok semmilyen vállalkozásba nem kezdtek kedvező csillagállás nélkül, így a csillagnézők és jósok szerepet vállaltak a kormányzásban és a politikai döntéshozatalban. Na de kik is voltak azok a csillagász papok? Sajnos nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre. Értékelhető leletek csupán két városból, Urukból és Babilónból ismeretesek. Az Urukban talált táblák adatai papi írnokcsaládok , írnokiskolák tagjait jegyezték le, az azonban nem derül ki, hogy az efemeriszeket ők számították-e ki vagy sem. Az írnokiskola a társadalmi elit kiváltsága volt, a tandíj rendkívül költséges, az ismeretanyag elsajátítása pedig rendkívül nehéz: a földméréstől a matematikán át a nyelvészetig az élet minden ismeretelméleti területére kiterjedt .
Az egyiptomi mítosz szerint a csillagtudomány alapjai szent könyvekben vannak összegyűjtve, melyeket Thotnak illetve Hermésznek tulajdonítanak. A legenda szerint Hermész negyvenkét könyvében, melyet Triszmegisztának neveznek, megtalálható mindazon ezoterikus tudományok leírása, melyeket az egyiptomi papok műveltek, s amiket a görög adeptusok is átvettek. Többek között Hermész illetve Thot könyvében található a híres Tabula Smaragdina. Ennek megtalálása külön történet. Egy barlangban Nagy Sándor megtalálja Hermész holtestét, kezében a smaragd-tábla a maga 13 mondatával A valójában óközépkori keletkezésű Tabula Smaragdina kora és a reneszánsz misztikusait és tudósait egyaránt rendkívüli módon foglalkoztatta. Na de mi a valóságalapja mindennek? A hermetika, a titkos tanok tudományának egyik központja a római kori Egyiptom volt, legjelentősebb iratai az Asclepius és a Corpus Hermeticum. A hermetikus szövegek zöme filozófiai áldialógus, leggyakoribb visszatérő alakjai Thot és Aszklépiosz. A hermetikus irodalomra erősen hatott Platón két dialógusa, a Phaidrosz és a Philébosz, így ehhez a világképhez a késő antik filozófiai irányzatok közül is leginkább a neoplatonista tanok állnak a legközelebb A hermetikus tanok fontos részét képezi a dekánokra alapozott asztrológia, aminek több egyiptomi emléke is fennmaradt. A reneszánsz idején a platonizmussal együtt a hermetikát is újra felfedezték, és ekkor írták újra az antik mítoszokat. Az egyiptomiak csillagászati megfigyelései ugyan nem érték el a babilóniai asztronómia színvonalat, de a hellenisztikus korban Egyiptom területén alakult ki mezopotámiai, görög és egyiptomi elemek keveredéséből az az asztrológiai rendszer, amelyből a csillagjóslás származik. Az asztrológia meghatározó szerepéről Hérodotosz is tudósít „az egyiptomiak szerint az emberek sorsa születésük napjától függ” – írja a nagy görög, s hozzáteszi, hogy emiatt az egyiptomi naptárak gyakran tartalmaznak előrejelzéseket, jóslatokat. Az egyiptomi asztrológiának jelentős előfeltétele volt az óra, mely nélkülözhetetlen volt a születési horoszkóp felállításához. Külön óraistennők voltak, akik meghatározták az életidőt, az éveket, miként az a Kákossynál a Kapuk Könyvében olvasható . Ők determinálták az emberek sorsát, a betegségeket, a szerencsét és szerencsétlenséget attól függően, hogy milyen napszakban és órában született a delikvens: ők határozták meg a születési horoszkópot. A Vanek Zsuzsanna által magyarra fordított, professzor Abd el-Mohsen Bakír által 1966-ban publikált kairói naptár nem csak az idő meghatározása szempontjából nyújtott támpontot, hanem jóslatokat is tartalmaz az emberek jövőjének vonatkozásában: meghatározott jó illetve rossz, szerencsés és szerencsétlen napokat. Ez volt az elődje a napjainkban annyira divatos, újságokban szereplő horoszkópoknak is. Kiderül belőle, hogy embereket több ezer évvel ezelőtt is a mindennapok gondjainak megoldása, lehetőségeinek kihasználása foglalkoztatta leginkább: szerelem, pénz, utazás. Úgy látszik, ez olyan emberi sajátság, mely kortól és kultúrától függetlenül létezik.
A csillagfejtők-jósok munkajellegcsoportjának összehasonlító elemzését tekintve az akkád Asipu olyan varázslót jelölt, aki kifejezetten orvosi tevékenységet látott el. A megfigyelt jelek (prognosztikus ómenek) megmondták neki, hogy a beteg élni fog-e, vagy meghal, illetve mennyi ideig tart majd a betegsége, és hogy komoly-e egyáltalán? Az asipu a beteg vizsgálatakor mindig feljegyezte a napszakot, az időpontot és az órát, hogy az ehhez kapcsolatos jeleket is értelmezte . A görög ephoroszok csillagnézőkből és madárjósokból lett politikai ellenőrök voltak, akik ítéletet mondtak a király nyolc évéről. Az Augurok, a római jóspapok feladatkörükhöz tartozott, hogy a madarak röptéből jósoljanak, sőt, még a csirkék csipegetéséből és kotkodácsolásából is. Milyen lesz a termés?- hangzott el a leggyakoribb jövőt érintő kérdés. Az augurok előzetes ténykedése nélkül Rómában nem kezdtek semmilyen vállalkozásba. Az augur tudott jósolni a rendkívüli égi jelekből is, mint a napfogyatkozás, csillaghullás, szivárvány, etc. Ez utóbbiból is látszik, hogy az augurnak volt létjogosultsága kora csillagfejtő tudós paradigmájában. A japán Ekisha olyan jövendőmondó, aki az asztrológiát összekombinálta a tenyérjóslással. A khaldeusok (chaldaioi): A késő ókorban – illetve Sextus Empiricus-nál a 2. században- az asztrológus, illetve a babilóniaiak tudományának szinonimája. Eredetileg egy sémi nép neve, akik megalapították az újbabilóni birodalmat, mely i.e. 538-ban perzsa közigazgatás alá került. Strabónnál sok helyen a babilóni szinonimája. Nagy Sándor óta egy olyan papi elitnek a gyűjtőneve, kiknek mágikus hatalmat, és ezoterikus ismereteket tulajdonítottak (asztrológia, varázslás, etc.). A mezo-amerikai majáknál a ’Napok Jósa’ volt a törzsben a ’Nap Főpapja’. A feladatai közé tartozott, hogy elrendezze a napokat: megszámlálja őket, és tcite-babbal jósoljon. Ezen kívül a jóslásnak számos egyéb változatát alkalmazta, mint például a ’távolra látást’, vagy az álomfejtést.. A görög szibüllinák eredetileg hexameterekben írt jósversek. A ránk maradt jóslatok nagy része az i.sz.-i második században keletkezett zsidó, hellenisztikus, és keresztény anyagokból állnak. A mítosz szerint Sibylla Apolló isten jósnője volt Cumaeban. Sybilla rendszeresen eksztázisba esett, és amit ilyenkor önkívületben mondott, azt állítólag isten súgta neki ugyanúgy, ahogy önkívületbe illetve transzba estek a Bibliai héber próféták a kinyilatkoztatáskor; vagy a keleti papok, akik a fájdalom által estek révületbe: például késsel vagdosták a saját húsukat (gondoljunk Baál papjaira). Az azték rítusban is lehetett valami hasonló célzat, amikor a papok megcsonkították, illetve összeszabdalták magukat.
Az arab arisztoteliánusok között is több olyat is találunk, aki az asztrológiát művelte, vegyük például Al-Kindit a IX. században. Foglalkoztatta a logika, az aritmetika, a geometria, az asztronómia és ezen belül az asztrológiai témák. Akkoriban az interdiszciplináris szemlélet volt az uralkodó, egy igazi tudósnak minden tudománnyal kellett foglalkoznia, mint egy polhisztornak. S ebben a csillagfejtés – bár ekkor már sokan vitatták tudományosságát – még az asztronómia része volt.
Már a kereszténység kezdetén is voltak olyanok, akik bár magukévá tették az új hitet, mégsem tudtak egykönnyen szabadulni a régi pogány csillagjós varázs alól. Erre példa Nagy Konstantin esete, akit látomása és a kereszt győzelemre vezetett a Milvius-híd melletti csatában, s ezért ’elfogadta’ az új hitet, ám új fővárosának horoszkópját is megrendelte asztrológusánál. Köztudomású az is, hogy Konstantin pártfogolta az a csillagjós Firmicus Maternust . A IV. század első fele volt a fordulópont, amikor a kereszténység az üldöztetések ellenére felülkerekedett a keleti misztériumvallásokon és a pogányságon. Ennek az időszaknak a szülötte volt a szicíliai Frimicus is, aki két teljes ellentétes szellemű -egy pogány és egy keresztény- irányultságú könyvet hagyott ránk: Az asztrológia kézikönyvét (Libri matheseos), melyet a 330-as évek második felében írt; és egyet a pogány vallások tévelygéséről . Az előbbi volt az ókori Ptolemaiosz Tetrabüblosza mellett a legteljesebb ősi asztrológiai kézikönyv, ami ránk hagyományozódott. A könyv ügyes kompiláció, nagyobb részt a görög, kisebb részt a latin asztrológiai irodalomból merít, az is kiderül belőle, hogy Firmicus csillagászati ismeretei messze elmaradnak a görögökétől. Firmicus az asztrológiát – ahogy azt Indiában is tették – a legszentebb papi hivatásként kezelte, az istenszolgálattal tartotta egyenértékűnek. Ahogy Bollók János elemzésében olvashatjuk: „Feddhetetlen jellem kell hozzá.” Megdöbbentő, hogy Firmicusnak a csillagjósokhoz intézett intelmei tartalmilag a hippokratészi eskü szövegéhez hasonlatosak . Firmicus tankönyve a csillagfejtést ethikai maximával felruházva a hivatás rangjára emelte.
Az ezoterikus kereszténység az evangéliumokat is összekapcsolta -Jézus életével egyetemben- a csillagjóslással. A napkeleti bölcsek „látták az ő csillagát”, mely elvezette őket Betlehembe. Vagy gondoljunk a Krisztus halálakor bekövetkezett napfogyatkozásra . Sőt, a keresztény misztikus hagyományban a 12 zodiákus jegyet a tizenkét apostolra vonatkoztatták , és ezzel együtt minden apostolnak egy-egy mágikus erejű követ is tulajdonítottak.

A Szíriusz hatalmi legitimizációs szerepe

„A gyűrűd alatt a világ, emberek,
Madár, minden állat, div, tündérsereg,
Mindenik vidékről hivass bölcseket,
Csillagnézőket, meg tudós véneket .”
Firdauszi. Londesz Elek ford.

„…álljanak elő és tartsanak meg az égnek vizsgálói,
akik a csillagokat nézik, akik megjelenítik az újholdak
napján, hogy mi jövend reád…”
Ézsaiás 47:13. Károli Gáspár ford.

Az egyiptomi birodalom életében fontos szerepet töltött be a Szíriusz: amikor delelt, sugarai éppen merőlegesen estek a piramis déli lapjára. Minden évben július 20.-a táján a Szíriusz és a Nap egyidőben kel. Általában ekkor ér a Nílus árhulláma is Núbiából Egyiptomba. Jóllehet a papok tisztában voltak vele, hogy semmiféle kauzális összefüggés nincs a két esemény között, bölcsen hallgattak róla. A vízállást egyszerű műszerekkel mérték, majd az ár közeledtével közölték a néppel, hogy az istenek irgalma nem hagyja el az országot, közeleg az ár, amit a Szíriusz közeli felkelése is mutatni fog. A jóslat a tömegekből mindig osztatlan örömöt és bámulatot váltott ki. A papság számára a Szírius is csak egy legitimizációs lehetőség volt, isteni hatalmuk jogosultságának bizonyítására, különösen az egyszerű népi rétegek körében. Ezt az eszközt pedig az egyházi elit minden predesztinálható csillagászati-naptári jelenség kapcsán bevetette ugyanúgy, mint a mezo-amerikai maják, vagy az azték papok . Gondoljunk bele, mekkora csodálatot válthatott ki az őslakosok körében, amikor a maja papok mind a nap, mind a holdfogyatkozásokat előre megjósolták.
A maja és az egyiptomi papok legitimitásának kérdése és eszközei felvetik a Weber által boncolgatott hatalom és uralom differenciálásának kérdését. Igen, még az ókori keleten is –ahol Montesqiueu és Hegel szerint nincs szabadság, csak pusztán akaratérvényesítés - szüksége volt a politikai elitnek ilyen eszközökre, hogy kormányozhassanak, bírva ezzel az embertömegek alárendeltségének önkéntes elfogadását.

Annales

A fogalom olyan könyveket jelöl, melyeket a római köztársaság korában az évek külön-külön történő jelölése céljából vezettek. Mielőtt egy évnek a fontosabb eseményeit feljegyezték volna, feltüntették, hogy kik voltak abban az évben a konzulok. Persze ebből még pontosan nem lehetett mindig kronológiailag tudni, hogy hányadik évről van szó. De hogyan is néztek ki ezek az évkönyvek? Gipsszel fehérített táblákból álltak, melyeket tradicionálisan a főpap, a pontifex maximus vezetett.
Az évkönyvek gondozása és szerkesztése az állam történeti hagyományainak vonatkozásában és a belügyek kezelésében- a phoeniciaiaknál is – úgy mint Babilónban, Egyiptomban, valamint a zsidóknál: a papok és a proféták végezték- írja Josephus, aki szerint ebben a kérdésben egyetértés volt mindenkinél . Valószínűleg ugyanez lehetett a gyakorlat Ugaritban is, amire bizonyíték az ugariti templomban talált könyvtár, benne az adminisztrációs irodalommal. Egyiptomból is több forrás ugyanezt támasztja alá például a klasszikus középbirodalomból (i.e. 17.század): az évkönyveket a papok, illetve a főpap vezette.
Mivel az ókori társadalmi paradigmákban az állam és az egyház szorosan összefonódott (az uralkodó isteni volta), a papok részesei lehettek nemcsak az egyházi, hanem a politikai-katonai elitnek is, ami az évkönyvek vezetésében betöltött szerepükben is megnyilvánult: ’csinálhatták’ a történelmet.

Determinizmus

A híres R. Chanina szerint a bölcsesség és a gazdagság a planéták hatásának az eredménye, amely nem csak más népekre, hanem Izrael fiaira is kiterjed: sem az ima nem használ ellene, sem a jótékonyság. Egyes talmudi vélemények szerint a bolygók hatása nem terjed ki az állatokra, más vélemények szerint minden fűszálnak megvan a maga csillagzata. A IV. század közepén meghalt Rábbá ben József szerint nem magyarázható az individuális cselekedetekkel és az egyéni érdemekkel a gyermekáldás és a kenyérkereset: minden kizárólag a születési konstellációtól függ .
A közép-amerikai indiánok úgy vélték, hogy az istenek már előre elrendezték az élőlények sorsát, a munkájukat, a hivatalokat: determinálták a társadalmi helyzetet és a különböző privilégiumokat. Az istenek kijelölték mind az emberek, mind az állatok, urak és szolgák feladatát, helyét, szerepét, tevékenységét az élettérben. E nélkül a tudat nélkül tulajdonképpen a különböző indián jóslási eljárások és prognózisok teljesen értelmetlenek lettek volna .
Az indiai kultúrkör kasztrendszere is valami hasonlót jelentett, azzal a különbséggel, hogy ott még a házassági mobilitás lehetősége sem volt meg; és a harcokban sem tüntethették ki úgy magukat, hogy felemelkedhessenek: nekik csak reinkarnáció tana maradt, a karma végzete, hogy egyszer esetleg majd egy jobb életbe születnek majd le. Mi tagadás, ez nem áll szemben az asztrológiai szemlélettel, sőt, talán ennek is köze lehet ahhoz, hogy a középkor és a reneszánsz pápái oly előszeretettel foglalkoztatták a csillagfejtő horoszkópkészítőket . Hiszen ha a predesztinációt elfogadjuk, akkor pont a kereszténység etikai maximája vész el, ami pedig a deizmus lényege. Bár ez sem bizonyos, hiszen ahogy Kant mondja: az erkölcsiségnek nincs szüksége egy, az embernek fölötte álló másik lény eszméjére ahhoz, hogy az ember felismerje morális kötelességét. És ezen a ponton elérkeztünk a szabad akarat problémájához.
Az akaratszabadságról folytatott hitvita pedig történetét tekintve a VII. században terjedt át a keleti kereszténység köréből az iszlám teológusok csoportjaira . Ugyanezek a keleti keresztény szírek mentették át a görög filozófiai szövegeket, és fordították le őket arabra. Ezeknek az arab vallásfilozófusoknak pedig nagy része arabul író zsidó volt. A középkorban – az arabok és keresztények közötti vitákban és párbeszédekben – hatalmas kitérő után visszatért az akaratszabadság és vele szemben az eleve elrendelés, a determinizmus és csillagfejtés kérdése a keleti kereszténységből a nyugati skolasztikus gondolkodásmódba.

Mítoszkeltés

Aquinói Tamás is elfogadta az asztrológia filozófiai értelmezését, de a szabad akarat doktrínájának fenntartásával. Ezt a tőle származó mondás is kifejezi: „A bölcs uralkodik csillagzatán, a balga engedelmeskedik annak” . Kutatásom elején Aquinói Tamás és Albertus Magnus kapcsolódási pontjainál – a csillagfejtéshez és a keresztény misztikához – nem mindig elsődleges középkori forrásokra támaszkodtam, hanem a hozzájuk kapcsolódó reneszánszkori hagyományokra és kommentárokra, a humanizmus idejéből. Ezek közül is először egy magyar vonatkozásút emelnék ki, a XVI. századi zágrábi születésű Likai Skalich Pál munkáját, amely Bécsben jelent meg 1556-ban A titkok titkának titka, avagy a misztikus filozófia tételei címmel. A másik, ennél sokkal nagyobb nemzetközi jelentőséggel bíró, hírhedt tanulmány Agrippa filozófiája ami az okkultizmusra hatalmas hatást gyakorolt. Agrippa tette Aquinói Tamást és Albertus Magnust a középkori keresztény misztika alapjává. Agrippa kedvencei közé tartozott Albertus Magnus Speculuma, a négy megfelelésről; és Aquinói Tamásnak a szellemi teremtményekről írott munkája. De vajon mennyire tükröznek valós képet a középkori misztikáról ezek a reneszánszkori alkotások? Vizsgálódásaim során felismertem, hogy rengeteg olyan hivatkozás van a reneszánszkori forrásokban, melyek az eredeti középkori szövegekben sehol sem találhatóak (Legalábbis mikor megpróbáltam visszakeresni őket, körülbelül a felét nem találtam). Mi következik ebből? Aggripa és kortársai új mítoszokat teremtettek, néhol átköltve a forrásokat. A mai ember pedig ezen a reneszánsz szemüvegen keresztül szemléli és értékeli a középkori misztikát -az ókorival együtt. Többek között ezért is minősíti a hivatalos paradigma a XX. század ezoterikus szerzőit tudománytalannak. Ez talán azt is megmagyarázza, hogy Hamvas Béla a középkori Tabula Smaragdina 13 mondatát miért datálta i.e. háromezerre .
Minden korszaknak megvannak a maga mítoszai, a múlt átértékelése, ami napjainkban is folyik: gondoljunk csak a múlt században élt Rudolf Steinerre Mindenesetre a reneszánsz mítoszkeltése azért is kiemelendő, mert napjaink közfelfogását tükrözi mind az ókor, mind a középkor, mind a misztika és az ezoterikus tanok vonatkozásában. És ez bizony csapda. A reneszánsz csapdája. Annak ellenére, hogy a reneszánsz embere korban közelebb élt a középkori emberhez, és így másképp értékelhette ugyanazokat a szövegeket, mint mi - ráadásul sokkal gazdagabb irodalom állt rendelkezésükre, mivel a források nagy része a XX. századra már elveszett-. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy figyelembe kell venni ezeket a szövegeket is, a korban közelebbi szemléletük miatt. Hogy miért is? Mert Dilthey óta tudjuk, hogy a megismerés mindig a megismerő történelmi helyzetétől is függ. Bár nem kell ahhoz Caesarnak lennünk, hogy megértsük Caesart, a kutatásokban fontos szerepe van a beleérző cselekvés általi megértésnek, vagyis a pszichológiai szemléletnek . Ez adja meg a mítoszkeltésre a másik magyarázatot: a humanista tudósok megpróbálták az antik mágiák titkait újra felfedezni, illetve ezek alapján új rendszereket létrehozni, amiért olykor képesek voltak az ókori forrásokat is meghamisítani.

Kulturális interakciók. Összegzés

„Mert a napórát, a napóra mutatóját s a napnak
felosztását tizenkét részre a hellének a
babülóniaiaktól vették át .”
Hérodotosz II. 109. 153.old.

Az európai csillagfejtő iskola hagyománya babilóni eredetű, innen került át Egyiptomba és a görögségbe. A Szeleukida állam városaira is jellemzővé vált a görög jellegű nevelés és oktatás elterjedése. A nyelv ismeretének széles körben történő elsajátítása miatt egy hellenizált iráni réteg képződött, és fokozatosan elmosódtak a különbségek a hellének és a görögök leszármazottai között -írja Ghirshman . A szeleukidák szorosan összefonódtak a görög kultúrával: a pártus uralkodók első Mithradatéstől kezdve görögbarátnak (philhellén) nevezték magukat. Ekkor vették át a babilóni hatású, önálló fejlődést mutató görög asztronómia ismereteiket, ami így nem nevezhető perzsa sajátságnak. A római-kínai hatásokat tükrözi a pártusok és a rómaiak háborúi, melyek Plutarkhosz párhuzamos életrajzaiból is ismertek -a feltételezett formális és informális kulturális kapcsolatokkal együtt (követek tárgyalásai, kereskedelem). Róma a kezdetekben még lenézte a pártusokat: gondoljunk i.e. 93-as évre, amikor a rómaiak elérték az Eufráteszt. Pedig addigra a pártusok már rendelkeztek a nagy perzsa elődök babilóni és egyiptomi ismereteivel, és Rómától – ahol a csillagfejtés és jóslás a virágkorát élte – is sokat tanultak. Nem beszélve a kínai hagyomány esetleges ismeretéről. Ne feledjük, Mithradatész i.e. 115-ben már fogadta a kínai császár követeit, és szerződést is kötött velük .
A kora középkorban Kína élénknek mondható kapcsolatot ápolt Belső-Ázsia népeivel; Indiával, Arábiával és Perzsiával, Mezo-amerikával: az újabb tudományos eredmények már kimutatták a kínai és a maja naptári rendszer kapcsolatát (a kínai hajósok mindenhova eljutottak). A kínaiak sokat átvettek a hindu és az arab csillagászoktól, de ők is tőlük: az átadás átvétel aktusa kölcsönös volt A XIII-XIV. századi mongol uralom alatt a kínaiak élénk összekötetésben álltak Közép-Ázsia és Európa némely országaival. Ebben az időszakban fejtette ki legnagyobb hatását az arab asztronómia a térségben. Dzsingisz kán unokájának (Si-Cu császár) uralkodása alatt Zamarutan perzsa csillagász arab asztronómiai eszközöket mutatott be a császárnak . Amíg Kína a csillagászati jelenségeket Egyiptomhoz hasonlóan az egyenlítőre vonatkoztatta, addig Babilóniában az ekliptika játszotta a fő szerepet. A kínaiak az éggömb napi mozgására koncentráltak, a babilóniaiak pedig a bolygók saját mozgására. Különös, de az arabok a kínaiaktól vették át a hold állatövet, az indiaiak pedig az araboktól.
A görög asztrológiai módszer körülbelül i.e. 300 körül jutott el Indiába. Az ókori indiai csillagászat, melyet Nagy Sándor odaérkező követei is megtermékenyítettek, nagy hatást gyakorolt a muszlim gondolkodókra is. A kritikai gondolkodás volt az, melynek segítségével a hinduk értékelni és pontosítani tudták a görögök eredményeit. Korrigálták nyugati elődeik számításait, s így az égitestek pályaívének meghatározásához más koordinátákat adtak meg. Körükben a csillagászattól elkülönülő ágként bontakozott ki a trigonometria. A muszlimokra az indiai csillagászok időfelfogása is jelentősen hatott, mégpedig a hindu filozófia közvetítésével, mely a kozmoszban folytonosan ismétlődő életciklusokról regél. Az Indiai matematika fejlődésének köszönheti az emberiség a tízes helyiérték-rendszert, amely az arabok közvetítésével terjedt el a Közel-Keleten és Európában. Az indiai-arab és az európai kultúra legnagyobb közös találkozási pontja az asztronómia területén volt, mégpedig Ptolemaiosz Algamestjét kell annak tartanunk, melyet a hinduk valószínűleg az V. században építettek be saját rendszerükbe. Az indek a legnagyobb kulturális hatást viszont nem a tudomány, a csillagászat vagy a matematika területén érték el, hanem Tibeten, Kínán, és Japánon keresztül a buddhizmus hódító erejével.
A középkor vezető muszlim és arab nyelven író zsidó csillagászai között sokan egy-egy gazdag patrónus igényeit kielégítve végeztek asztrológiai megfigyeléseket. A középkori arab csillagászok tudásának legfőbb alapja az ókori görög tudósok öröksége volt. A görög alexandriai kultúra mellett nagy szerepet játszott a perzsa és az indiai szellem, melynek eredményeként Bagdadban a szinkretikus tudományosság virágzott. Az indiai tudományosság hatása, illetve a perzsa gondolkodás eredményei összeadódtak, és új életre keltek a középkori arabok körében. Itt elsősorban a ptolemaioszi Almagestre és Euklidész Elemekjére, Arkhimédész egyes írásaira, Apollóniusz, Menelaosz, Teodosiusz, Herón, Diofantus és mások munkáira gondolok. Eddig a meghatározó időszakig nem igazán beszélhettünk nemzetközi tudományosságról és tudományos közéletről. Külön ki kell emelni az iszlamizált dél-európai területeket, itt a latin hatás is egyértelműen kimutatható a szerzők műveiben. Ezeken a területeken az asztrológiai hagyomány nagyon mélyen élt, például Sisebuto király verses-tudományos művében a VII. század első felében vagy Sevillai Izidor asztrológiai munkáiban: az Etimológiákban és a De natura rerumban. Muszlim tudósok élesztették újra Európában a hellén asztrológiát, amely Ptolemaios Tetrabüblosán, és Firmicus munkásságán alapszik. Az indiai matematikai és csillagászati tudományos eredményeknek különösen nagy hatása volt Al-Andaluzban, a mór Andalúziában. A spanyolországi könyvtárakban őrzött latin nyelvű középkori kódexek között több olyan is található, melyeken a margóra írt arab nyelvű jegyzetek bizonyítják, hogy muszlim szerzők is használták.
A középkori Európába a csillagtudomány jelentős része arab közvetítéssel került. A IV. századra nesztoriánus szír szerzetesek fordították le a megmaradt görög filozófiai és egyéb tudományos szöveget görögről szírre, majd jóval később szírről arabra. Mivel az arabok vallása hisz a predesztinációban, így a görög tudományok közül a középkori arab világban az asztrológia is hatalmas fejlődésnek indult, annak ellenére, hogy valójában szemben állt a muszlim tanítással. Az arab és zsidó filozófusok és a középkori skolasztikus keresztény tudósok párbeszédei során kerültek vissza ezek az ismeretek Európába, arabból latinra és görögre visszafordítva. Ekkorra már az arisztotelészi és a platóni tanok keveredtek, és kialakult Arisztotelész neoplatonikus értelmezése, mely a platóni hatások miatt táptalajául szolgált a misztikának, az asztrológiának és a kabbalának. A XV. századig az európai csillagászat muszlim hatás alatt állt. A ptolemaioszi csillag-vizsgálatok és elméleti fejtegetések megkérdőjelezéséig is eljutott az arab asztronómia. Viszont mérőműszereik állandó tökéletesítése ellenére sem kaptak olyan pontos adatokat, hogy Ptolemaiosz rendszerének minden elemét megcáfolhatták volna. Tehát az út melyet bejártunk, Babilón-Athén-Cordóba. A kopernikuszi és a kepleri fordulat előkészítői arab tudósok voltak, akik elsősorban vallásos, másodsorban hajózási célból, illetve asztrológiai jellegű érdeklődésből fürkészték az égboltot. Ők közvetítették a régi görög, perzsa, indiai, és kínai ismereteket Európába a középkortól kezdődően.