Bergson Henrik „Teremtő fejlődésének” magyarországi adaptációja vonatkozásában megkerülhetetlen az 1908-ban indult Nyugat folyóirat, s azon belül is Babits, illetve Dienes Valéria személye. Hogy miért is? Mivel Bergson munkásságának első komplett ismertetése a Nyugat hasábjain történt meg Babits tollából, mindez 1910-ben. Az alábbi tanulmányban ezért Henri Bergson „Teremtő fejlődését” vettem gorcső alá (Akad. Kiad. Reprint. Budapest. 1930 illetve 1987), különböző nyugatos és egyéb interpretációk tükrében. Ezek közül is kiemelendő Babits elemző prezentációja a teremtő időről; az értelem korlátairól; a lélekmérésről; a szabadságról; a nevetésről; a tudat és a fájdalom keletkezéséről; a mozgás ritmusáról; az anyagról és az emlékezetről; a valódi mozgásról; valamint az anyag keletkezéséről és az életlendületről: egy, –általa vélelmezett- sajátságos intuíciós filozófiáról. Babits ismertetőjében az alábbi Bergson tanulmányokra támaszkodott: Essay sur les données immédiates de la conscience; Matière et Memoire; Le rire; L’évolution créatrice.
Kútfők, mint kortárs-források
Az alábbi pár sorban –mintegy felsorolásképpen- mepróbáltam segítségül hívni azokat a magyar nyelven írodott illetve előadott kortárs jegyzeteket és tanulmányokat, melyek nagymértékben meghatározták s meghatározzák napjainkban is kollektív tudatunk Bergson recepciójának szemléletét: munkásságát a „lingua primigenia” valós jelentéstartamától függetlenül. Az igazi kérdésfeltevés tehát nem az, hogy Bergson valójában mit akart mondani, hanem hogy miképpen adaptálódott a magyar irodalomtörténetben. Hogyan vált a francia gondolkodó magánakvalóból Babitsnál magáértvalóvá? Íme a jegyzék:
1. Babits „Bergson filozófiája” címmel írt ismertető tanulmánya a Nyugatban, 1910-ben.
2. Ányos István Bergson bírálata a Magyar Filozófiai Társaság Közleményeiben.
3. Prohászka Ottokár püspök akadémiai székfoglaló beszéde
4. Az első magyar Bergson-fordító, Dienes Valéria előszava a „Teremtő fejlődéshez”
5. Dienes Valéria, Bergson alapgondolatai. Aquinói Szent Tamás Társaság székfoglaló előadása. Különlenyomat a „Religio”-ból. 1930.
6. Babits, Bergson filozófiája. Javított kiadás. In: Henri Bergson, Teremtő fejlődés. Akad. Bp. 1987. II-XXII.-old.
7. Henri Bergson, Idő és szabadság. ford. Dienes Valéria. Franklin. Bp. 1923.
Bergson és Babits
„A XX. Század első nagy metafizikai rendszerét egy francia ember adta a világnak: Bergson Henrik.”-csendülnek fel az ismertető alaphangját megadni kívánó Babits sorai (Babits 1930, I). De a „Teremtő fejlődésben”, a fejlődés –metafizikai ösvényen haladva paradox módon ható- terminus technicusa magába foglalja a tizenkilenecedik századi pozitívista filozófia örökségét Darwin evolucionizmusával (természetes szelekció), és Lamarck átöröklődés tételével. Bergson fiatalkori tanulmányai is megmutatkoznak a fejlődés törvényében: Comte hierarchikus tudományelmélete[1] –szemben a weberi interszubjektivitással[2]-, illetve a differenciálódás fejlődést eredményező fogalma, melyet Herbert Spencer használt előszőr szintetikus filozófiája kapcsán.[3] Nem elfelejtendő, hogy ez utóbbi irányzatok a Nyugathoz oly közel álló Huszadik Század folyóirat legfőbb csapásvonalát jelentették körülbelül 1906-ig –mintegy párhuzamosan a Szabadelvű Párt bukásával-, melyet követően a marxizmus tanai váltak irányadóvá a Társadalomtudományi Társaság köreiben.[4]
De visszatérve Babitsra és Bergsonra, a historicizmus[5] általi „beleérző cselekvés” megadja a választ Babits rajongására, ahogyan az általa pejoratív jelzővel illetett és mechanikusnak bélyegzett német világnézetet („vasóriás”) szembe állítja a francia gondolkodóval, mely előbbi áramlat Babits és társai számára a maradiságot, a haladásellenes konzervatívizmust testesítette meg -elsősorban Fechner pszichológiáját támadva. „Bergsont reakciósnak mondják; az. De ez a reakció szabadságot jelent.”-írja Babits, s ez elárul mindent mind a politikai attitűd, mind a társadalomtörténeti háttér vonatkozásában. (Babits 1930, I)
Bergson idő-fogalma Babitsnál
Babits in medias res a kanti időfogalom magyarázatával kezdi: „Kant szerint az idő is olyasvalami, mint a tér; szemléletünk egy formája, melyen kívül a valóság jelenségeit nem tudjuk elképzelni; de távolról sem önnálló, külön létező és ható dolog. Ez helyes volna, ha az idő is közömbös irányú és egynemű volna, mint a tér, vagyis ha a jelenségek az időben is megfordíthatóak lennének, mint a térben. Szóval, ha az idő nem változtatna a dolgokon semmit, s a dolgok minősége nem függne az időben való helyzetüktől. Valóban, bizonyos fizikai tünemények megfordíthatóak, és visszafelé is megcsinálhatók (pl: csillagászok előrejelzései a fogyatkozásokról): az idő rájuk nézve egynemű: akár előre, akár vissza.” (Babits 1930, II)
Kant viszont „Az ítélőerő kritikájában” így nyilatkozik (1979, 118): „Ha ahhoz, ami megtörténik, csak magyarázó okot kell keresni, akkor ez vagy empírikus elv, vagy a priori elv, vagy a kettő összetétele, ahogyan ezt a test világában végbemenő események fizikai-mechanikai magyarázatánál láthatjuk, amelyek elveiket részben az általános (racionális) természettudományokban, részben abban lelik meg, ami empirikus mozgástörvényeket tartalmaz. Hasonló történik meg akkor, ha ahhoz keresünk pszichológiai magyarázó okokat, ami lelkünkben zajlik le, azzal a különbséggel, hogy tudatában vagyok annak, hogy az erre szolgáló elvek összeségükben empirikusak, kivéve egy egyetlen elvet, nevezetesen minden változás állandóságának elvét (mert a csak egydimenziós idő a belső szemlélet formális feltétele), amely elv ezeknek az észleleteknek a priori alapja, ahonnan viszont a magyarázat céljára csaknem semmit sem használhatunk fel, mert az általános időtan nem biztosít úgy elegendő anyagot egy egész tudományhoz, mint a tiszta tértan (geometria).”
Babits Bergson időről alkotott fogalmának elemzését így folytatja: „De ha magunkba nézünk, látni fogjuk, hogy velünk a dolgok nem így van. Mi minden pillanatban öregszünk, ránk nézve az idő minden pillanatban valami újat hoz, valami vissza nem térhetőt, visszafelé meg nem csinálhatót. A mi időnk csak egyirányú; az életet visszafordítani nem lehet. A mi időnk nem egynemű; sőt lényegileg különnemű: minden pillanat más, új. A mi időnk teremt, újat alkot minden pillanatban.” (Babits 1930, III)[6]
Bergson időfelfogásában Arisztotelész nézetei egyértelműen megmutatkoznak. Nincsennek véletlenek. Gondoljunk csak Bergson 1889-es Sorbonne-on előadott tanulmányára, a „Quid Aristoteles de loco senserit”-re. Arisztotelész megkülönböztette az abszolút időt[7], a világegyetem végtelenségét a relatív időtől, tovább differenciálva azt mindennapi személyes önönmaga valóságában általunk szubjektíve megélt időnktől, korunktól, történelmünktől.[8] Talán ez utóbbi hasonlít leginkább Herder történeti idejére.[9] A relatív idő fogalma Bergsonnál nem csak az arisztotelészi érzékelést (percepció) vetette fel, az idő mozgását, a ritmust, melyet egy színes forgó kerékkel magyaráz, melynek során a kerék színei összefolynak a sebességgel. Ő nem pusztán az érzékelés aktív illetve passzív folyamatán elmélkedik, mint azt tette Berkley,[10] leragadva a mechanikus rutinizálódott tanulásnál. A hangsúly az értelmen van, mely a létért való küzdelem fegyvere. Az emlékezés –mint percepció- maga a szabadság: ez a teremtő idő, ami az akarat szabadsága.[11] A teremtő fejlődés, vagyis az élet lényege az emlékezet. Ez lehet mechanikus (tanulás, pratein, praxis), az emlékezet szabadsága (a múltunk); és az ösztönök világa (Rousseau). Ez a szabadság (Liberum arbitrium) nem szimplán „affirmatív” (Hegel), mint az önönmaga teljességében abszolútnak megjelölt szellem és gondolattartam amely semmiféle külső szembenálló dolgot nem ismer el, hanem pusztán absztrakt szabadság, a percepció általi emlékezés szabadsága –saját történeti időnkkel.
Az arisztotelészi relatív illetve abszolút időfogalmakat továbbgondolva Bergson szinte Einsteinnel egyidőben jutott el a relativitás elméletéhez, írja a „Larousse dictionnaire de la philosophie” (Paris 1964, 32), a következő szavakkal: „Bergson a aussi exprimé la réflexion philosophique certainement la plus juste sur la théorie de la relativité, confirmée par les longs entretiens qu’il a pu avoir avec Einstein (Durée et simultanéité, 1922). 1928-ban Bergsont Nobel díjjal tüntették ki…
Bergson, mint az írók és a művészek filozófusa
A bergsoni fejlődés fogalom Spencer kritika is egyben: a fejlődés a vegetáció, az ösztön, és az értelem közös őslendülete, míg Spencernél a differenciálódás, ahogy az anyag diszkrét homogenitásból szerves heterogenitásba megy át. Mert az értelem mellé kell az ösztön, az intuíció, és az intuíció ihlet is egyben. Az értelem (νούς) fejlődéséből szükségszerűen következik a tudomány fejlődése; de az ösztön, maga a megvalósult művészet (ποιητικός): ezért örök érvényű marad. Az ihlet egyenlő az ösztönnel, ami a művészet, illetve az irodalom kifejezője. Babits szerint ez Bergson legrokonszenvesebb vonása (Babits 1930, XXI), s ez nem véletlen, hiszen Babits költőfejedelem. A metafizika maga az intuíció, a költészet, nem pediglen az élet mechanikus formája.
A bergsoni intuíció az a megismerés, mely a valósággal együtt alkotva –nem pusztán rá nézve- egyszerre fogja át az idealista és a realista valóságot, s a két irányzat puszta jelrendszerek különbözőségévé fogyatkozik. Az intuíció az a megsimerésforma, mely megmutatja, hogy hogyan formálta a fogalomalkotás értelmi kedvtelése az olyan nézőpontokat, mint az empírizmus, a dogmatizmus, a realizmus, a nominalizmus, a materializmus, vagy a spiritizmus. Az intuíció megismerés, s ez az intuíció cselekszik mindent. (Aristoteles, De anima. 430a 14)
Bergson filozófiai/történelmi súlypontja azon impressziók felfogása, melyek a szellemiség önönmaga fejlődésének élén a gondolatok kibontakoztatását megérleli. Így válik a szellemi lét az objektív megismerés nyelvévé. (Dienes 1930, VII-XVI)
Kútfők, mint kortárs-források
Az alábbi pár sorban –mintegy felsorolásképpen- mepróbáltam segítségül hívni azokat a magyar nyelven írodott illetve előadott kortárs jegyzeteket és tanulmányokat, melyek nagymértékben meghatározták s meghatározzák napjainkban is kollektív tudatunk Bergson recepciójának szemléletét: munkásságát a „lingua primigenia” valós jelentéstartamától függetlenül. Az igazi kérdésfeltevés tehát nem az, hogy Bergson valójában mit akart mondani, hanem hogy miképpen adaptálódott a magyar irodalomtörténetben. Hogyan vált a francia gondolkodó magánakvalóból Babitsnál magáértvalóvá? Íme a jegyzék:
1. Babits „Bergson filozófiája” címmel írt ismertető tanulmánya a Nyugatban, 1910-ben.
2. Ányos István Bergson bírálata a Magyar Filozófiai Társaság Közleményeiben.
3. Prohászka Ottokár püspök akadémiai székfoglaló beszéde
4. Az első magyar Bergson-fordító, Dienes Valéria előszava a „Teremtő fejlődéshez”
5. Dienes Valéria, Bergson alapgondolatai. Aquinói Szent Tamás Társaság székfoglaló előadása. Különlenyomat a „Religio”-ból. 1930.
6. Babits, Bergson filozófiája. Javított kiadás. In: Henri Bergson, Teremtő fejlődés. Akad. Bp. 1987. II-XXII.-old.
7. Henri Bergson, Idő és szabadság. ford. Dienes Valéria. Franklin. Bp. 1923.
Bergson és Babits
„A XX. Század első nagy metafizikai rendszerét egy francia ember adta a világnak: Bergson Henrik.”-csendülnek fel az ismertető alaphangját megadni kívánó Babits sorai (Babits 1930, I). De a „Teremtő fejlődésben”, a fejlődés –metafizikai ösvényen haladva paradox módon ható- terminus technicusa magába foglalja a tizenkilenecedik századi pozitívista filozófia örökségét Darwin evolucionizmusával (természetes szelekció), és Lamarck átöröklődés tételével. Bergson fiatalkori tanulmányai is megmutatkoznak a fejlődés törvényében: Comte hierarchikus tudományelmélete[1] –szemben a weberi interszubjektivitással[2]-, illetve a differenciálódás fejlődést eredményező fogalma, melyet Herbert Spencer használt előszőr szintetikus filozófiája kapcsán.[3] Nem elfelejtendő, hogy ez utóbbi irányzatok a Nyugathoz oly közel álló Huszadik Század folyóirat legfőbb csapásvonalát jelentették körülbelül 1906-ig –mintegy párhuzamosan a Szabadelvű Párt bukásával-, melyet követően a marxizmus tanai váltak irányadóvá a Társadalomtudományi Társaság köreiben.[4]
De visszatérve Babitsra és Bergsonra, a historicizmus[5] általi „beleérző cselekvés” megadja a választ Babits rajongására, ahogyan az általa pejoratív jelzővel illetett és mechanikusnak bélyegzett német világnézetet („vasóriás”) szembe állítja a francia gondolkodóval, mely előbbi áramlat Babits és társai számára a maradiságot, a haladásellenes konzervatívizmust testesítette meg -elsősorban Fechner pszichológiáját támadva. „Bergsont reakciósnak mondják; az. De ez a reakció szabadságot jelent.”-írja Babits, s ez elárul mindent mind a politikai attitűd, mind a társadalomtörténeti háttér vonatkozásában. (Babits 1930, I)
Bergson idő-fogalma Babitsnál
Babits in medias res a kanti időfogalom magyarázatával kezdi: „Kant szerint az idő is olyasvalami, mint a tér; szemléletünk egy formája, melyen kívül a valóság jelenségeit nem tudjuk elképzelni; de távolról sem önnálló, külön létező és ható dolog. Ez helyes volna, ha az idő is közömbös irányú és egynemű volna, mint a tér, vagyis ha a jelenségek az időben is megfordíthatóak lennének, mint a térben. Szóval, ha az idő nem változtatna a dolgokon semmit, s a dolgok minősége nem függne az időben való helyzetüktől. Valóban, bizonyos fizikai tünemények megfordíthatóak, és visszafelé is megcsinálhatók (pl: csillagászok előrejelzései a fogyatkozásokról): az idő rájuk nézve egynemű: akár előre, akár vissza.” (Babits 1930, II)
Kant viszont „Az ítélőerő kritikájában” így nyilatkozik (1979, 118): „Ha ahhoz, ami megtörténik, csak magyarázó okot kell keresni, akkor ez vagy empírikus elv, vagy a priori elv, vagy a kettő összetétele, ahogyan ezt a test világában végbemenő események fizikai-mechanikai magyarázatánál láthatjuk, amelyek elveiket részben az általános (racionális) természettudományokban, részben abban lelik meg, ami empirikus mozgástörvényeket tartalmaz. Hasonló történik meg akkor, ha ahhoz keresünk pszichológiai magyarázó okokat, ami lelkünkben zajlik le, azzal a különbséggel, hogy tudatában vagyok annak, hogy az erre szolgáló elvek összeségükben empirikusak, kivéve egy egyetlen elvet, nevezetesen minden változás állandóságának elvét (mert a csak egydimenziós idő a belső szemlélet formális feltétele), amely elv ezeknek az észleleteknek a priori alapja, ahonnan viszont a magyarázat céljára csaknem semmit sem használhatunk fel, mert az általános időtan nem biztosít úgy elegendő anyagot egy egész tudományhoz, mint a tiszta tértan (geometria).”
Babits Bergson időről alkotott fogalmának elemzését így folytatja: „De ha magunkba nézünk, látni fogjuk, hogy velünk a dolgok nem így van. Mi minden pillanatban öregszünk, ránk nézve az idő minden pillanatban valami újat hoz, valami vissza nem térhetőt, visszafelé meg nem csinálhatót. A mi időnk csak egyirányú; az életet visszafordítani nem lehet. A mi időnk nem egynemű; sőt lényegileg különnemű: minden pillanat más, új. A mi időnk teremt, újat alkot minden pillanatban.” (Babits 1930, III)[6]
Bergson időfelfogásában Arisztotelész nézetei egyértelműen megmutatkoznak. Nincsennek véletlenek. Gondoljunk csak Bergson 1889-es Sorbonne-on előadott tanulmányára, a „Quid Aristoteles de loco senserit”-re. Arisztotelész megkülönböztette az abszolút időt[7], a világegyetem végtelenségét a relatív időtől, tovább differenciálva azt mindennapi személyes önönmaga valóságában általunk szubjektíve megélt időnktől, korunktól, történelmünktől.[8] Talán ez utóbbi hasonlít leginkább Herder történeti idejére.[9] A relatív idő fogalma Bergsonnál nem csak az arisztotelészi érzékelést (percepció) vetette fel, az idő mozgását, a ritmust, melyet egy színes forgó kerékkel magyaráz, melynek során a kerék színei összefolynak a sebességgel. Ő nem pusztán az érzékelés aktív illetve passzív folyamatán elmélkedik, mint azt tette Berkley,[10] leragadva a mechanikus rutinizálódott tanulásnál. A hangsúly az értelmen van, mely a létért való küzdelem fegyvere. Az emlékezés –mint percepció- maga a szabadság: ez a teremtő idő, ami az akarat szabadsága.[11] A teremtő fejlődés, vagyis az élet lényege az emlékezet. Ez lehet mechanikus (tanulás, pratein, praxis), az emlékezet szabadsága (a múltunk); és az ösztönök világa (Rousseau). Ez a szabadság (Liberum arbitrium) nem szimplán „affirmatív” (Hegel), mint az önönmaga teljességében abszolútnak megjelölt szellem és gondolattartam amely semmiféle külső szembenálló dolgot nem ismer el, hanem pusztán absztrakt szabadság, a percepció általi emlékezés szabadsága –saját történeti időnkkel.
Az arisztotelészi relatív illetve abszolút időfogalmakat továbbgondolva Bergson szinte Einsteinnel egyidőben jutott el a relativitás elméletéhez, írja a „Larousse dictionnaire de la philosophie” (Paris 1964, 32), a következő szavakkal: „Bergson a aussi exprimé la réflexion philosophique certainement la plus juste sur la théorie de la relativité, confirmée par les longs entretiens qu’il a pu avoir avec Einstein (Durée et simultanéité, 1922). 1928-ban Bergsont Nobel díjjal tüntették ki…
Bergson, mint az írók és a művészek filozófusa
A bergsoni fejlődés fogalom Spencer kritika is egyben: a fejlődés a vegetáció, az ösztön, és az értelem közös őslendülete, míg Spencernél a differenciálódás, ahogy az anyag diszkrét homogenitásból szerves heterogenitásba megy át. Mert az értelem mellé kell az ösztön, az intuíció, és az intuíció ihlet is egyben. Az értelem (νούς) fejlődéséből szükségszerűen következik a tudomány fejlődése; de az ösztön, maga a megvalósult művészet (ποιητικός): ezért örök érvényű marad. Az ihlet egyenlő az ösztönnel, ami a művészet, illetve az irodalom kifejezője. Babits szerint ez Bergson legrokonszenvesebb vonása (Babits 1930, XXI), s ez nem véletlen, hiszen Babits költőfejedelem. A metafizika maga az intuíció, a költészet, nem pediglen az élet mechanikus formája.
A bergsoni intuíció az a megismerés, mely a valósággal együtt alkotva –nem pusztán rá nézve- egyszerre fogja át az idealista és a realista valóságot, s a két irányzat puszta jelrendszerek különbözőségévé fogyatkozik. Az intuíció az a megsimerésforma, mely megmutatja, hogy hogyan formálta a fogalomalkotás értelmi kedvtelése az olyan nézőpontokat, mint az empírizmus, a dogmatizmus, a realizmus, a nominalizmus, a materializmus, vagy a spiritizmus. Az intuíció megismerés, s ez az intuíció cselekszik mindent. (Aristoteles, De anima. 430a 14)
Bergson filozófiai/történelmi súlypontja azon impressziók felfogása, melyek a szellemiség önönmaga fejlődésének élén a gondolatok kibontakoztatását megérleli. Így válik a szellemi lét az objektív megismerés nyelvévé. (Dienes 1930, VII-XVI)
Jegyzetek
1] A. Comte, A pozitív szellem. Helikon. Bp. 1979. 7-95. old.; 173-185. old.; 191-217. old.
[2] Gondoljunk a Weber nevével fémjelzett 1904-es oblektivitás vitára (interszubjektivitás). Max Weber, Tudomány mint hivatás. Állam. Politika. Tudomány. KJK. Bp. 1970.
[3] A fejlődés törvénye: a fejlődés az anyag összpontosulása, és a mozgás szétszóródása, melynek során az anyag egy diszkrét homogenitásból egy szerves heterogenitásba megy át. Egy szervezet annál fejlettebb, minél sokfélébb részei vannak, amelyek össze vannak egymással rendezve. Collins F. Howard, spencer Herbert synthetikus filozófiájának kivonata. Bp. 1903.; Herbert Spencer, Alapvető elvek. Bp. Grill. 1909.; H. Spencer, A katonai és iparos társadalomnak szociológiája. Bp. Új Magyarország. 1919.; H. Spencer, A szociológia alapelvei. In: A szociológia története. 1917. I-II-III. köt. 119-188. old.
[4] Litván Gy., Októberek üzenete. Osiris Kiadó. Bp. 1996.; Nagy J. Endre, Eszme és valóság. Bp.–Szombathely. 1993.
[5] „A megismerés a megismerő történelmi helyzetétől függ.” W. Dilthey, A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Tanulmányok. Vál. és szerk. Erdélyi Ágnes. Bp. 1974.
[6] Kant kritikája és Spencer evolúcionizmusa Bergsonnál: Teremtő fejlődés. Akad. bp. 1987. 322-334. old.
[7] Az örökké való idő gondolata Platónnál Isten alkotása, mivel a világot nem tudta örökkévalónak teremteni. Platón. Timaiosz. 37. D. Platón. Összes. III. kötet. Európa. Bp. 1984. 307-411. old.
[8] Frank D. Dániel, Nem az égben van. Püski. Bp. 2006. 126. old.
[9] Berlin I., Vico and Herder. New York. 1976.; Clark Jr.-R. T., Herder: His Life and Thought. berkeley. 1955.
[10] G. Berkeley, Tanulmány az emberi megsimerés alapelveiről és más írások. bev., jegyz. Faragó Szabó István. Gondolat. Bp. 1985.
[11] Aquinói Tamás a szabad akaratról: Summa Theologiae 1-ae, 115. quaestio; 4. art.; 2-ae, 9. quaestio, 5. art. A vagy-vagyban benne van a választás szükségszerűsége (Kierkegaard 1982, 121)
1] A. Comte, A pozitív szellem. Helikon. Bp. 1979. 7-95. old.; 173-185. old.; 191-217. old.
[2] Gondoljunk a Weber nevével fémjelzett 1904-es oblektivitás vitára (interszubjektivitás). Max Weber, Tudomány mint hivatás. Állam. Politika. Tudomány. KJK. Bp. 1970.
[3] A fejlődés törvénye: a fejlődés az anyag összpontosulása, és a mozgás szétszóródása, melynek során az anyag egy diszkrét homogenitásból egy szerves heterogenitásba megy át. Egy szervezet annál fejlettebb, minél sokfélébb részei vannak, amelyek össze vannak egymással rendezve. Collins F. Howard, spencer Herbert synthetikus filozófiájának kivonata. Bp. 1903.; Herbert Spencer, Alapvető elvek. Bp. Grill. 1909.; H. Spencer, A katonai és iparos társadalomnak szociológiája. Bp. Új Magyarország. 1919.; H. Spencer, A szociológia alapelvei. In: A szociológia története. 1917. I-II-III. köt. 119-188. old.
[4] Litván Gy., Októberek üzenete. Osiris Kiadó. Bp. 1996.; Nagy J. Endre, Eszme és valóság. Bp.–Szombathely. 1993.
[5] „A megismerés a megismerő történelmi helyzetétől függ.” W. Dilthey, A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Tanulmányok. Vál. és szerk. Erdélyi Ágnes. Bp. 1974.
[6] Kant kritikája és Spencer evolúcionizmusa Bergsonnál: Teremtő fejlődés. Akad. bp. 1987. 322-334. old.
[7] Az örökké való idő gondolata Platónnál Isten alkotása, mivel a világot nem tudta örökkévalónak teremteni. Platón. Timaiosz. 37. D. Platón. Összes. III. kötet. Európa. Bp. 1984. 307-411. old.
[8] Frank D. Dániel, Nem az égben van. Püski. Bp. 2006. 126. old.
[9] Berlin I., Vico and Herder. New York. 1976.; Clark Jr.-R. T., Herder: His Life and Thought. berkeley. 1955.
[10] G. Berkeley, Tanulmány az emberi megsimerés alapelveiről és más írások. bev., jegyz. Faragó Szabó István. Gondolat. Bp. 1985.
[11] Aquinói Tamás a szabad akaratról: Summa Theologiae 1-ae, 115. quaestio; 4. art.; 2-ae, 9. quaestio, 5. art. A vagy-vagyban benne van a választás szükségszerűsége (Kierkegaard 1982, 121)
