Mielőtt az egzotikus Oriens irodalomtörténetének mélyrehatóbb taglalásába kezdenénk, első lépésben mintegy kijelölve az értelmezési kereteket mindenképpen szükségszerű lépésnek tűnik a határok kijelölése előtt a literis és a litteralis differenciálása -nehogy valaki egy sajátságos írástörténeti tanulmányt vélelmezzen az alábbi analízis mögött meghúzódni.
Bár természetesen az írásnak a históriája és annak alakulása nyelvészeti perspektívában szemlélve az irodalomtörténet alakulásában döntő szereppel bír, mégis, úgy gondoljuk, hogy maga a klasszikus értelemben vett irodalom nézőpontjából sokkal fontosabb a históriánál a kultúrtörténeti geschichte, mármint a litteralis megragadása. További vizsgálni szándékozott tudományelméleti kérdés az aktuális esszé tematikája kapcsán, hogy mennyit fejlődött az elmúlt évtizedekben a klasszikus értelemben vett Kelet irodalmának kutatástörténete, annak is specifikusan a magyar vetülete… Ennek megfelelően az alábbi esszé egy olyan rövid kirándulás a folyamvölgyi kultúrák kulturális interakciói mentén, mely kalandozás valamikor az i.e. 5-4. évezred sumer világából indul, majd az egyiptomi egységes territoriális államon keresztül (i.e.2900) bibliai „vizekre” evez, feltérképezve napjaink mítoszainak és mitológémáinak ősképeit annyira meghatározó héber, szír, illetve etióp irodalmat (Meroe). S bár ezen irodalmak hatásfoka kimutatható az európai kultúra örökségeként számon tartott görög-római irodalomban, ez utóbbiak az általunk Oriens-ként definiált vonulaton kívül esnek, s ezért jelen elmélkedésben nem adtunk neki létjogosultságot.
A sumer mitológémák alapjai a paradigma keretkonszenzusának megfelelően az i.e. 4-3. évezred történelmi eseményeiben gyökereznek. Ezen irodalom legfőbb csapásvonalai a világ eredete és annak berendezkedése, illetve a hódítások, határháborúk eseménytörténetének elbeszélése. Közhely, hogy a sumer irodalom egy jelentős része a királyi udvarhoz „kapcsolódót”, mármint annak lejegyzése.[1] A ma leginkább ismer irodalmi alkotásaikat egyébként az i.e. XIX-XVIII. század körül manifesztálódtak abba a bizonyos négyzet majd később téglalap alakú 2-4 cm vastagságú puha agyagba, melyet Napon szárítottak meg, illetve kemencében égettek ki.[2] Szinte bizonyos, hogy csupán az értelmiségi, szociológiai aspektusból szemlélve a papi írnok közigazgatási tudós réteg, vagyis az elit (Edubba) értette és élvezhette igazán a költői szöveg didaktikus jelentőségét –írja Komoróczy Géza.[3] S bár a vizsgált időszakban a lakosság beszélt nyelve az akkád volt, mégis, az igazi irodalmi nyelv státusa a sumert illette meg. Műfaját tekintve érdemes differenciálni a királyhimnuszokat a szent nászi énekektől, mely utóbbiak kontinuitásának tekinthető témájában a bibliai Énekek Éneke. Ugyanakkor külön értékelendő az Édubba művészeti produktumai, az udvari szórakoztatást szolgáló poétika, mely egyszer-egyszer -az uralkodó társadalmi paradigmával picit szembehelyezkedve- próbálta differenciálni az államot és az egyházat, felszabadítva és így világivá téve az irodalmat szétválasztva a szentet, és a profánt. (Komoróczy 1983, 12) Egy-egy epikus téma ugyanakkor számtalan adaptációban megjelenik, melynek eredményeképpen rendkívül nehéz a fejlődéstörténeti azonosítás, a történeti rekonstrukcióval, vagyis a történelmi megfeleltetéssel együtt.[4] A sumer irodalomban az epika, azon belül is a hősi vonulat[5] az igazi reprezentatív műfaj, viszont az elégia igencsak hiányzik. A sumer vers „kötetlen számú, hangsúlytalan szótagot kapcsol össze egy-egy ütemképző hangsúlyos szótaghoz. A sorok ritmusa felező, s az egy 1+1, 2+2 ütemszám tekinthető jellemzőnek. A ragrim igen gyakori, de sohasem zenei, mivel kizárólag logikai funkciója van azzal, hogy a hosszú felsorolásokat igyekszik egységessé tenni. Jellemző még a gondolatritmus, illetve a verstagok párhuzamossága.”(Komoróczy 1983, 15) Mindamellett a sumer költészetre igencsak jellemzőek az ismétlések. Ez egyik típusú a változtató, mely csupán néhány elemet cserélt fel; s a másik a bővítő, mely utóbbi során az alaptéma fokozatosan, lépésről-lépésre bonyolult mondattá alakult.
Az ókori Egyiptomban az első leghosszabb irodalmi textus az óbirodalomhoz köthető (i.e. 2781-2240). Legfőbb forrásaink ezen időszakból a singularis 1. személyben elbeszélt monográfiák, illetve előkelők sírfeliratai a sírkamrák falára felírt piramisszövegekkel; valamint: istenhimnuszok, filozófiai jellegű íratok, bölcsmondások, és olyan gyűjtemények, mint Ptah-hotep intelmei.[6] Dobrovits Aladár szerint az első átmeneti korszak (i.e. 2240-2000) irodalmi jelentőségének egyik aspektusa az olyan alkotások, mint az „életunt beszélgetése lelkével” költeményciklus, mely az óbirodalmat siratja; illetve az úgynevezett „hárfás dalok”, melyek egy sajátságos hedonista szemlélettel az élet élvezetére buzdítanak a túlvilág tagadásával együtt: carpe diem…[7] Az egyiptomi irodalom klasszikus korszakaként értékelt középbirodalom (i.e. 2000-kb. 1680) viszont a novellairodalomban, illetve az intelmekben (I. Amenemhat) csúcsosodott ki. Ez tekinthető az u.n. Halottak könyve genezisének (mindez utóbbi erősen a koporsószövegekre támaszkodva, kopírozva). A hükszoszi korból (kb. i.e. 1680- 1580) a jelentős ókorász irodalomtörténész, Dobrovits Aladár a Khufur és a varázslók c. prózai elbeszélést emeli ki, mint kor specifikus jellemzőt.[8] Az egyiptomi irodalomtörténet nyelvújítási időszaka, vagyis az új egyiptomi nyelv keletkezése a nagy hódítások időszakában következett be, ami az újbirodalom ideje (i.e. 1580-1085). Ekkor lendül fel igazán a próza mellett a vallásos és a szerelmi líra, melyet természet közeliség jellemez.[9] Ugyanakkor, sokak szerint ezen periódushoz köthető a reflexiós, kritikai vitairodalom is. Az új írásjeleket felvonultató démotikus jelzővel illetett korszak (i.e. 1085-1030) már a kulturális interakciók jegyében értékelendő. Nem csupán azért, mert ennek virágzása még a makedón hódítás korszakát is túlélte, hanem azért is, mert a vizsgált korszak szövegei a görögségen keresztül az európai irodalom fejlődésére is rendkívüli hatást gyakorolt. A kulturális interakciók szempontjából talán a legjelentősebb –a great man-ek által elemzett- „két fívér” története: Batáé (a föld lelke), és Anubiszé (a világ útjainak sakálfejű vezetője).[10] Az elbeszélés egyik alapmotívuma a Bibliából ismert Putifárné[11] és József légyottja kapcsán közkeletű, mely az arab Korán XII. szúrájában is helyet kapott. Itt természetesen a görög Phaidra történet is visszaköszön, Euripidész Hippolütosza, vagyis Hippolütosz, Thézeusz, és Aphrodité története, amely ugyancsak megtalálható az Elkunirsa (felesége Asertu) hettita mítoszban.[12] Visszakanyarodva az egyiptomi változatra, a fiatalabb fivér sorsa az Ozirisz-legendával mutat párhuzamot (testvére Széth, felesége Ízisz). Ő bikában születik újjá, s persze saját magával közösül. A két fivér vitája kori kasztrálás motívuma, mely az ártatlanság bizonyítására szolgált a csalfa asszony ellenében egyébként nem egyiptomi vonásként értékelendő, hanem inkább a történet elő ázsiai eredetét mutatja, és a hettita mitológiai kört. Gondoljunk az Attisz mítoszra, mikor a szépséges fiúba beleszeret a hermafrodita Agdisztisz.[13] Egyébként itt a herélés és a halál után a véréből ibolyák fakadnak. Egyesek szerint ezért a „két fivér” a XIX. dinasztia alatti hettita háborúk idején keletkezhetett. További elő ázsiai eredetre utal az egyiptomi elbeszélésben szereplő cédrusvölgy –ami ugye Egyiptomban nincsen, Libanonban viszont igen; a bibliai Putifárné motívumról nem is beszélve… Összegezve az ókori Kelet irodalmában a tényleges alkotó általában ismeretlen, kifejezetten háttérbe szorul: az írói név fiktív szerzőt/szerzőket jelöl (lásd a bibliai Mózes esetében). Míg az eposz csaknem hiányzik az egyiptomi irodalomból, addig a sumerből az elégia nem léte okoz hiányérzetet. Egyébként érdekes nyomon követni mondjuk József története kapcsán, hogy pár évszázad elteltével, arab kultúrkörben mennyit racionaliálódott az egyik legrégibb ókori keleti irodalmi motívum a középkori Korán közegében. Míg a biblia Putifárné a megtépett ruhával igazolni tudja az erőszakot és börtönbe veteti Józsefet ahol isteni segítség, illetve az álomfejtés adománya menti meg, addigra a koráni adaptációban a józan ész, vagyis mikor megvizsgálják a megtépett ruhát, akkor látszik, hogy úgy van kiszakadva hátul, hogy Putifárné azt József előle történő menekülése közben téphette meg a hátulján, s nem elől, a szándékolt erőszakos aktus közben, árulkodva Putifárné hazugságáról.
S ha már a bibliai József történeténél tartunk, a héber irodalom kezdetét sokan az i.e. 14. századtól számítják, a Tel-el-Amarna „mellett” felhozható kánaánita zsoltárok fordításától (mikor is kánaánita populáció élt még a Földközi-tenger keleti partvidékén). A héber irodalom első periódusában (i.e. 1200- i.sz. 200) még a bibliai héber dialektusában beszélhettek, s a misnai héber formát jóval később használhatták irodalmi kontextusban. A héber irodalom második korszakában viszont (i.sz.-200-1880) a diaszpórában héber csupán irodalmi nyelvként funkcionált, melyet pusztán az írástudók beszéltek, akik természetesen más nyelveken is írtak. Ebben az időintervallumban az irodalom központja a Mediterrán terület, ÉNY-Európa, illetve Közép-Európa keleti része, valamint a 19. század közepétől a tengerentúli Amerika. A héber nyelv státusát tekintve valamikor az 1880-as évektől tér csak vissza a beszélt nyelvek közé, mégpedig Levante közepében. Természetesen jelen analízisemben a héber irodalom nem a zsidó irodalom szinonimája. Hiszen a héber írásbeliség a szamaritánusok kapcsán is felhozható, a 17. századi protestánsokról nem is beszélve. S természetesen a zsidók szintén számtalan irodalmi alkotást hoztak létre görög, arameus, arab, judeo-spanyol, jiddis, és még számos egyéb nyelven. Tulajdonképpen i.e. 1200-i.e. 586 között a bibliai költészet a kiemelendő, mint a zsoltárok, Jeremiást és a Deuteronomiumot pedig magas szintű retorika jellemzi. A második templom időszakában (i.e. 539-i.sz. 70) a prófétai szövegek: Zakariás, Malakiás, Jónás, Ezra-históriák, Nehemiás és a Krónikák a számomra kiemelendők, illetve a 19. században felfedezett apokaliptikus irodalom, a Holt-tengeri tekercsek. A klasszikus talmudi irodalom viszont már Júdea sajátja, s itt a héber irodalmi fogalom mindenképpen misnaiként értékelendő, mely korszaknak szintén lenyomataként kezelendő az 1960-1961-ben felfedezett Bar-Chochba betűk. Az innen eredeztethető Midrash, mint műfaj, hellén retorikával ellátott korai rabbinikus irodalomként definiálható. A talmudi irodalom műfaját tekintve két fő rétegződésre bontható: a rituális gyakorlatot tükröző halachára, illetve a teológiai-etikai kérdéseket elbeszélő Haggadah-ra. A Tannaita periódus (i.e. 100 –i.sz. 200) legfőbb csapásvonala a Mishnah, a zsidók törvények és rituálék ismétlése, mely 63 értekezés 6 rendeletben. A Mishnah egyébként kifejezetten közel áll a halachához. Azokat az elbeszéléseket pedig (haggadah), melyek a Mishnah utasításait követik, a Toszeftában (betoldások) rendezték össze. No, de mi a helyzet az apokrifekkel, azon belül is a legutóbb felfedezett etióp közegű Júdás evangéliummal?
Az etióp irodalmárokat egyébként a görögök nevezték el (Abyssina) olyan sötétbőrű emberekről szólva, aki Dél-Egyiptomban éltek. Egyébként Hérodotosz két csoportra osztotta őket: egyenes hajú fajúakra, és a göndörökre (wooley-haired). A régészet alapja a későbbi Kusita királyság (Napata), majd a Meroe birodalom (i.e. 8-i.sz. 4.sz). A negyedik századtól keresztény ország, melynek irodalmát klasszikus geez nyelven írták. Egyébként végigpásztázva irodalomtörténetüket kijelenthető, hogy kifejezetten sokat fordítottak görögről és arabról. A modern irodalmi nyelvük az amhasic. Igazából az ősi geez nyelvet sémi bevándorlók használták, akik Dél-Arábián át utaztak. Ez idő tájt még a sabaeusi írás volt elterjedve, melyet jobbról-balra írtak. Első irodalmi alkotásaik görög fordítások voltak valamikor az 5. század végén. Az első etióp Ótestamentum fordítások szíriaiak által történtek. Szinte biztos, hogy az alexandriai verziót használták, és valószínűleg ezzel együtt a héber maszoréta szöveget. Az etióp irodalom a görög fordítások miatt egyedülálló módon az apokrif irodalmat is integrálta, gondoljunk csak a nem is oly régen felfedezett Júdás evangéliumára, de itt említendő Hénoch, vagy a Jubileumok Könyve is, mely utóbbit, melynek sehol sincs teljes verziója James Bruce fedezett fel valamikor 1821-ben.
A klasszikus szír irodalom nyelvezete a kelet-arámi kategóriába sorolható, különösen a szíriai ortodox. A szír egyébként mind a mai napig a liturgia nyelveként él, bár számtalan Shakespeare és Dickens fordítással találkozhatunk. Egyébként két orientalista irányzat létezik: az asszíria nesztoriánus; illetve a szíriai jakobita illetve monophüsista. A szír irodalom három nagy periódusa közöl az első az „aranyévek” (3-7. század), a második az arab periódus (1300-ig), harmadik pedig 1300-tól napjainkig.
Az első szíriai Újtestamentum 1555-ből, míg a Peshitta a 17. századból való (két ótestamentumi könyv egyenesen héberről lett fordítva). Egyébként a hivatalos paradigma keretkonszenzusában elfogadott, hogy egyenes ági nyelvi kapcsolatnak kell lennie a Peshitta és az arámiai Targumim között. A legrégebbi irodalmi Ótestamentum fordításaik az első századra vezethetők vissza. Görögből Alexandriában a Syrohexapla-t fordították le valamikor i.sz. 615 tájékán, pontosabban Paul of Tella ültette át szírre. Vagy gondoljunk Eusebius Theophania-ájára, melynek görög eredetije elveszett. Ezen kezdeti irodalmi vonalhoz tartozik a teológus Philoxemus 6. század eleji nesztoriánus magyarázata a Mat. 1:’-hez, illetve az 1:18-hoz. A korai szír kereszténység a klasszikus értelemben volt sémi kereszténység, melyet a vallási költészet jellemzett. A legkorábbi jegyzett szír írók Aphrabat és Ephrem a 4. századból (Akiket nem befolyásolt annyira a görög kultúra.). A szír irodalom rendkívül nagyszámú költeménnyel rendelkezik, melyek közül kiemelkedő az Edesszában 373-ban meghalt Niszibiszi Ephrem, pontosabban az ő madarasha vallási himnusza. Ephrem költészetét egyébként a líra jellemezte, azon belül is az asszociációs, paradox, álmodozós szimbolista teória. A szír költészetet két kategóriába lehet besorolni: az egyik a madarasha (stanzaikus vers, 4+4, 5+5, 6+6, 7+7); a másik a memra (nem stanzaikus, 5+5, 6+6, 7+7, 12+12 syllable). A stanza (4, 5, 6, 7+7) szótagfelezős, melyet nyolc soros versszakok jellemeznek. Az első hat sornál keresztrím, míg az utolsó két sornál páros rím található. A szír irodalom jelentősége a kultúrhídként betöltött szerepében mérhető, elsősorban a görög filozófia korai ismeretében. Az Arisztotelész fordításokban, pontosabban a szír keresztények ötödik századi bagdadi tevékenységében. A kilencedik századi leghíresebb fordító, a 873-ban meghalt Hunain Ibn Ishag a görög szövegeket szírre majd arabra fordította. Kiemelendő még a Damaszkuszi Nicholas fordítása a Lélekről, Szókratész és Erostrophos között; valamint néhány Aisopos állatmese.
[1] Ez igaz a népköltészet, mint például a közmondás irodalom vonatkozásában is, lásd az Édubbát („tábla háza), a sumer „írás-írnok” iskolát, mint tudásszociológiai momentumot.
[2]Milkau, Geschichte der Bibliotheken im alten Orient. Leipzig. 1935.
[3] Komoróczy Géza, A sumer irodalom kistükre. Európa. Bp. 1983. 11. old.
[4] Például hol Enmerkurnak, hol Gilgamesnek tulajdonítják az uruki városfalak építését…
[5] Gilgames és az Agga mítosz, mely nem nélkülözi az eposzi kellékekként is számontartott igencsak csodás elemeket sem.
[6] Ptah hotep az V. dinasztia idején, vagyis Amra király idejében vezérként funkcionált.
[7] Dobrovits Aladár, Egy paraszt panaszai. Kossuth. Bp. 1963. 115. old.
[8] Frank D. Dániel, A társadalmi státus problematikája az ókori társadalmi paradigmákban. Társadalomkutatás. 2008. 26. kötet. 4. szám. 537-538. old.
[9] Például IV. Amenhotep naphimnusza; A gyönyörűség dalainak kezdete. Óegyiptomi szerelmes versek. Európa. Bp. 1976.
[10] In: A.H. Gardiner, Late Egyiptian Stories. Bibliotheca Aegyptia. I. Bruxelles. 1932., valamint Világirodalmi antológia. I. Budapest. 1952.
