Frege, Russell, Austin, Wittgenstein, Saussure, Labov, Jakobson, Strawson...

A BESZÉDAKTUS
AUSTIN nyelvfilozófiai gondolatai hívták fel a figyelmünket arra, hogy a nyelv nemcsak a leírás-megnevezés, hanem a tényekre vonatkozó közlés eszköze. Már az értéktartalmú közlések esetében is világos, hogy a megértéshez nyelven kívüli eszközök igénybevétele szükséges, s még inkább így van, ha a nyelvre mint a cselekvés eszközére gondolunk. Austin beszédaktusnak nevezi azokat a nyelvtanilag értelmes hangsorokat, melyek kimondása egyben cselekvés is. Esküdni, elítélni, ígérni, bókolni stb. csak bizonyos szavak kimondásával lehet. Az ilyen cselekvés értékű beszédegységeket illokúciónak nevezzük (lokúció=beszéd). Az illokúciók éppen úgy szabályoknak vannak alávetve, mint a lokúciók, de ezek a szabályok grammatikailag értelmes társadalmilag értelmetlen megnyilvánulásokat eredményeznek.
HYMES az illokúciók érvényesülését a beszélők közösségéhez köti, melynek tagjai a szóban forgó beszédaktusok létrehozására és értelmezésére szolgáló szabályokra vonatkozó tudás tekintetében nem különböznek egymástól. Nem feltétlenül jelenti a beszélt nyelv közösségét (Monarchia köszönési szokásai). A beszélőközösségben uralkodó szabályokmeghatározzák, hogy mikor, milyen szerepen belül, a beszédhelyzet értelmezése is fontos.
GRICE felhívja a figyelmünket arra, hogy a hatékony kommunikáció csak akkor lehetséges, ha a közlő az együttműködés alapelvéből indul ki. Mind a két félnek biznia kell lennie abban, hogy a közlésnek az adott kontextusban jóváhagyott és elfogadott információs funkciója van. Grice szerint a hatékony kommunikáció maximái a következők:
*1.Mennyiség: legyél a kívánt mértékben informatív, ne adj se több se kevesebb információt!
*2.Minőség: Ne mondj olyasmit, amiről azt hiszed, hogy hamis, bizonytalan illetve bizonyíthatatlan!
*3.Relevancia: Csak olyat mondj, ami az adott helyzetben helyénvaló, odaillik!
*4.Modor: Kerüld a homályos kétértelmű kifejezéseket! Ide tartozik a tömörségre és a koherenciára való felszólítás is.

A NYELV
HOCKETT szerint a nyelv néhány alaptulajdonsággal jellemezhető:›1.leválasztottság: közvetlenül jelen nem lévő dolgokra képes utalni. 2.› nyitottság: vagyis az a képesség, hogy új jelentéseket alkosson és kommunikáljon. 3.›hagyományozás: képesség új szimbólumok és üzenetek tanulására és kibocsátására.. 4.›kettős mintázottság: vagyis az a képesség, hogy véges száműszavakból szimbólumokból vagy összetevőkből végtelen számú lehetséges üzenet hozható létre. Sok kommunikációs rendszer rendelkezik ezen tulajdonságok valamelyikével, de a nyelv mindegyikkel. Hogyan tanuljuk meg a nyelvet? BRUNNER elmélete a nativista és a tanuláselmélettel ellenkező A csecsemők életük első napjától kezdve aktívan fedezik fel fizikai és társas környezetüket és sokkal hamarabb képesektársas üzenetekre reagálni, mint ahogyan azt gondoltuk. Ez a fajta előzetes szociális tudás segít a nyelv biztos és gyors elsajátításához. Azért vagyunk képesek megtanulni, mert megtanultuk, hogy hogyan kell interakciót folytatni.Miből áll a nyelv?: A szintaxis szabályozza, hogy hogyan kell a szavakat egymáshoz illeszteni. A fonológia a hangok mintáit és szabályszerűségeit vizsgálja a beszélt nyelvben. A nyelv jelentéseit a szemantika vizsgálja. A szociálpszichológia szempontjából talán legfontosabb szintje a nyelvi elemzésnek Az amit C.MORRIS pragmatikának nevezett el és amely a nyelvhasználattal foglalkozik(szociolingvisztika tudománya erre épül). A nyelv és a hatalom kapcsolata Orwell 1984 című regényében figyelhető meg (a nyelvhasználat ellenőrzése). SAPIR &WHORF a nyelv és a gondolkodás közötti kölcsönös függéssel foglalkozik. A nyelvi relativitás elmélete azt állítja, hogy a nyelv meghatározza a gondolkodást. Ennek enyhébb változata azt mondja, hogy a nyelvi különbségek hajlamossá tehetik az embereket, hogy különbözőképpen lássák a világot. BERNSTEIN partikuláris és univerzális kódok...

Frege: Jelentés és jelölet
Reláció-e az azonosság? Tárgyak, vagy pedig a tárgyak nevei, illetőleg jelei közti reláció-e?
(A Fogalomírásban az utóbbit fogadja el.)
a = a: a priori érvényes; analitikusnak tekinthető.
a = b: ismereteink kibővítését tartalmazzák, és nem alapozhatóak meg a priori.

1. Ha a reláció dolgok közt állna fenn, akkor a=b és a=a közt nem lehetne különbség. Mivel az azonosság az önmagához való viszonyt fejezné ki, nem azt a relációt, melyben egy dolog egy másikkal áll.
Úgy tűnik, a=b azt fejezi ki, hogy az „a" és „b" név/jel ugyanazt jelöli. Jelek közti reláció.
2. Ha az a=b alakú mondat nem magára a dologra, hanem a jelentésmódunkra vonatkozik, akkor nem fejezünk ki vele új ismeretet. Ha az „a" jel a „b" jeltől csak mint tárgy különbözik, s nem pedig mint jel, akkor a=b és a=a ismeretértéke lényegében azonos.
Új ismeret csak akkor fejeződik ki, ha a jel különbözősége a megjelölt tárgy megadási módjában lévő különbségnek felel meg.

Tehát: egy jellel ne csak azt kapcsoljuk össze, amit megjelöl, s amit a jel jelöletének hívunk, hanem ezen kívül azt is, amit a jel jelentésének neveznénk, és amely a meghatározás módját foglalja magában.
Az Alkonycsillag jelölete ugyanaz, mint a Hajnalcsillagé, de jelentésük nem ugyanaz.

- Szabályszerű kapcsolat: A jelnek megfelel egy meghatározott jelentés, ennek pedig egy meghatározott jelölet.
Viszont a jelölethez (tárgyhoz) nemcsak egy jel tartozik.
[Ugyan a természetes nyelv nem elégíti ki azt az igényt, hogy minden kifejezésnek egy jelentés feleljen meg, de azt föltehetjük, hogy egy nyelvtanilag helyesen képzett tulajdonnévként szereplő kifejezésnek mindig van jelentése. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a jelentésnek egy jelölet is megfelel.]
- Szokásos módon: szavaink jelölete = amiről beszélünk.
Ha idézünk, akkor a jel jelével van dolgunk. Függő beszédben: a szavak jelölete = ami szokás szerint a jelentésük. Közvetett értelemben használjuk.

A kép jelöletétől és jelentésétől meg kell különböztetni a hozzá kapcsolódó képzetet.
Érzékileg észlelhető tárgy esetén: létrejön egy belső kép. [A képzet szubjektív!]
Míg a jelentésről lehet általánosságban beszélni, a képzethez hozzá kell kapcsolni a személyt, hogy kihez tartozik és az időt, hogy mikor.
DE: a különbség csak a kapcsolás módjában lehetséges. Nem gátolja, hogy mindketten ugyanazt a jelentést fogják fel.

Szavak, kifejezések és mondatok különbözőségének három fokozata:
1. csak képzetekre vonatkozik a különbség {Ezt nem lépheti át a fordítás és eredeti szöveg különbsége. Ide tartoznak a szubjektív árnyalatok.}
2. a jelentésre is, de a jelöletre nem
3. a jelöletre is kiterjed

Egy tulajdonnév kifejezi a jelentését, és jelöli vagy megnevezi a jelöletét.
Egy jellel annak jelentését fejezzük ki, és a jelöletét jelöljük.

Teljes kijelentő mondat gondolatot tartalmaz. {Itt objektív tartalomról van szó.}
Vajon a gondolat a mondat jelentése vagy jelölete?
- Tegyük föl, van a mondatnak jelölete.
- Ha a szót azonos jelöletű, de más jelentésű szóval helyettesíthetjük, az nem lehet hatással a mondat jelöletre.
- Azonban a gondolat ilyenkor megváltozik.
- A gondolat tehát nem lehet a mondat jelölete, viszont felfoghatjuk a mondat jelentéseként.
- Akkor mi a helyzet a jelölettel? {Van olyan mondat, aminek van jelentése, de nincs jelölete.}

1. Aki nem ismeri el a jelölet létezését, az se nem állíthatja, se nem tagadhatja róla az állítmányt.
Annyiban érdekel minket a mondat jelölete, amennyiben az igazságértékét akarjuk megismerni. Az igazságra való törekvés.
A mondat jelölete = igazságértéke = az a körülmény, hogy a mondat igaz vagy hamis.
Két tárgy: Igaz – Hamis.
Az igazságérték nem lehet a gondolat része. (Míg az alany és az állítmány a gondolat része.)

2. A mondat jelöletében minden egyedi elmosódik, mert minden igaz mondatnak ugyanaz a jelölete és minden hamis mondatnak is ugyanaz.
Ezért: érdeklődésünk tárgya = nem pusztán a mondat jelölete.
Ítélés = a gondolattól az igazságértékhez való továbbhaladás. {Ítélet = a gondolat megragadása + igazságának elismerése}

3. Úgy találtuk, hogy a mondat igazságértéke változatlan marad, ha benne egy kifejezést azonos jelöletűvel helyettesítünk. Mi van, ha a helyettesítendő kifejezés maga is mondat?
Akkor is változatlannak kell maradnia, DE lehetnek kivételek, mert:
Különbség van egyenes és függő beszéd esetén: egy mondat egyenes beszédben egy másik mondatot jelent, függő beszédben viszont egy gondolatot.

4. A mellékmondatok jelölete is igazságértékük?
- A függő beszéd esetében biztosan nem.
- Grammatikusok: a mellékmondatok mondatrészek képviselői: alanyi-; jelzői-; határozói-
Olyan mondatrészek jelölete, amelynek jelentése nem gondolat, hanem csupán része a gondolanak.

5. A mellékmondat jelentése nem önálló gondolat.
5.1.A szavak közvetett jelöletükkel szerepelnek, így a mellékmondat jelölete is közvetett, tehát nem igazságérték, hanem gondolat, kérés, parancs vagy kérdés.
5.1.1. A „hogy" kötőszóval bevezetett alanyi mellékmondatok körébe tartozik a függő beszéd is. A mellékmondat a gondolatot, nem pedig az igazságértéket jelöli; jelentése: nem önálló gondolat, hanem az „az a gondolat, hogy …" szavak jelentése, ez pedig csak része az összetett mondat kifejezte gondolatnak.
[„mondta", „hallotta", „véli", „meg van győződve", „arra következtetet" és hasonló szavak után]
(az összetett mondat szempontjából közömbös, hogy igaz-e vagy hamis a gondolat.)
„Kopernikusz úgy vélte, hogy a bolygók körpályán mozognak" a főmondatnak a mellékmondattal együtt egyetlen gondolat a jelentése és az egésznek az igazsága nem kötődik a mellékmondatnak sem az igazságához, sem a hamisságához.
Itt a mellékmondat egy kifejezését csak olyan kifejezéssel helyettesíthetjük, melynek szokásos jelentése is megegyezik a helyettesített kifejezésével.
Csak arra lehet következtetni, hogy a mondat jelölete nem mindig igazságértéke, és hogy a „Hajnalcsillag" név nem mindig a Vénusz bolygót jelöli, nevezetesen akkor, ha a szó közvetett jelöletével szerepel.
5.1.2. Ahogy a meggyőződés vagy hit alapja lehet egy érzésnek, ugyanígy alapja lehet egy másik meggyőződésnek, következtetés révén.
Az ilyen mondat igazságának szempontjából közömbös, hogy valóban meg lehet-e tenni a két tagmondatban szereplő tetteket, a lényeg, hogy az ember az egyik és a másik tagmondatban szereplőről is meg van győződve, és az egyik meggyőződését a másikra alapozza.
[„számomra úgy látszik, hogy …", „úgy vélem, hogy …"]
5.1.3. Az olyan mondatnak, amely egyenes beszédben felszólító módban szerepelne, nincs jelölete, csak jelentése.
A parancs vagy kérés nem gondolat, de ugyanahhoz a szinthez tartozik.
A „parancsolja", „kéri" igétől függő mellékmondatokban is közvetett jelentésükkel szerepelnek a szavak; az ilyen mondat jelölete nem igazságérték, hanem kérés, parancs, stb.
5.1.4. Függő kérdés.
Ezek az igemódban különböznek. Kötőmód: a szavak indirekt jelöletével van dolgunk. Ekkor a tulajdonnév nem helyettesíthető korlátlanul ugyanannak a tárgynak egy másik nevével.

5.2. Olyan mellékmondatok, amelyekben a szavak szokásos jelöletükkel szerepelnek, de a mellékmondat jelentése mégsem gondolat, jelölete nem igazságérték.
5.2.1. „Aki a bolygópályák elliptikus alakját fölfedezte, nyomorban halt meg."
Az „aki" grammatikai alanynak nincs jelentése, hanem a főmondatra való vonatkozást közvetít. A mellékmondat jelentése nem teljes gondolat, nem igazságértéket jelöl, hanem Keplert.
A „Kepler nyomorban halt meg" mondat nem tartalmazza azt a gondolatot, hogy a „Kepler" név jelöl valamit.
Az hogy a „Kepler" név jelöl valamit olyan előfeltevés, mely éppúgy hozzátartozik a mondat állításához, mint a tagadásához.

[Óvakodni kell a jelölet nélküli, látszólagos tulajdonnevektől. A szavakkal való visszaélés ezen alapszik, és nem a többértelműségen.]
5.2.2. Határozói és jelzői mellémondatok is logikailag rokonságban állnak az alanyi mellékmondatokkal.
5.2.2.1. Jelzői mellékmondatnak nem igazságérték a jelölete és nem gondalat a jelentése, hanem jelentése a gondolatnak csak része. Jelzői mellékmondat esetén is hiányzik az önálló alany és nem lehet a mellékmondat jelentését önálló mondatban visszaadni.
5.2.2.2. Logikai szempontból a helyek, időpontok, időtartamok is tárgyak; így ezek nyelvi kifejezését is tulajdonnévként kell felfogni.
A mellékmondatok jelentése nem adható vissza önálló mondatban, mert hiányzik a hely- vagy időmeghatározás.
5.2.3. Feltételes mellékmondatokban is szerepel egy határozatlanul utaló rész, melynek párja a főmondatban van.
A meghatározatlanság kölcsönöz neki általánosságot. DE: éppen ezért a mellékmondat jelentése önmagában nem befejezett gondolat. A főmondat jelentésével együtt alkot gondolatot, melynek részei nem gondolatok.

- Az „aki", „ami", „ahol", „amikor", „bárhol", „bármikor" kötőszavakkal fellépő alanyi, illetve határozói mellékmondatokat gyakran feltételes mondatokként kell értelmezni.
- Jelzői mellékmondatok is helyettesíthetnek feltételes mondatokat.

6. A fő és mellékmondat közös alkotórészét tulajdonnév jelöli.
„1. Napóleon, aki felismerte, hogy jobb szárnya veszélyben van
2. személyesen vezette gárdáját az ellenséges állások ellen."

Ez két gondolatot fejez ki. Ha az egészet állítjuk, a részmondatokat is állítjuk. Ha valamelyik részmondat hamis, akkor az egész hamis.
A mellémondatnak önmagában is teljes gondolat a jelentése, (ha kiegészítjük hely- és időadatokkal.) A mellékmondat jelölete ezek szerint igazságérték.
A mellékmondat felcserélhető egy azonos igazságértékű mondattal, ha annak alanya szintén Napóleon. De, ha megengedjük az „és"-sel való mellérendelést, akkor ez a korlátozás elesik.

A „habár", „de", „azonban" kötőszóval bevezetett mellékmondatok is teljes gondolatot fejeznek ki. Ezek csak színezik a mondatot. Így a megengedő mellékmondat helyettesíthető egy ugyanolyan igazságértékűvel, de a mondat árnyalata oda nem illővé válhat.

6.2. A feltételes mellékmondat teljes gondolatot fejez ki, a határozatlanul utaló rész helyén tulajdonnév van.
„ha jelenleg már fölkelt a Nap,
akkor az ég erősen felhős."
Itt a feltételt és a következményt kifejező mondatok igazságértékei között állítunk egy összefüggést.
Bármelyik tagmondat helyettesíthető azonos igazságértékűvel, mert itt csak az igazságértékek számítanak.
DE: a jelentésárnyalat így esetleg oda nem illővé válhat.

?: Vannak olyan mellékmondatok, melyek nem illenek be az eddigi típusokba.
Úgy tűnik a kimondott főgondolathoz majdnem mindig tartozik egy mellékgondolat is.

„Bebel abban a tévhitben van, hogy Elzész-Lotharingia visszaadásával Franciaország bosszúvágyát le lehet csillapítani."
Ez két gondolatot fejez ki, de nem úgy, hogy az egyik a fő- a másik a mellékmondathoz tartozik.
1. Bebel azt hiszi, hogy…
2. Franciaország bosszúvágyát nem lehet lecsillapítani…
Az első gondolat kifejezésében a mellékmondat szavai közvetett jelöletükkel szerepelnek, a második gondolatban a szokásos jelöletükkel.

Azért nem lehet az összetett mondat igazságának sérelme nélkül kicserélni a mellékmondatokat egy ugyanolyan igazságértékű mondattal, mert:
- A mellékmondat jelölete nem igazságérték, mivel nem teljes gondolatot, hanem csak egy gondolatrészt fejez ki:
a, mert szavak közvetett jelöletükkel szerepelnek, úgyhogy a mellékmondatnak a jelölete, nem pedig a jelentése a gondolat.
b, mert a mellékmondat a benne előforduló határozatlanul utaló rész miatt nem teljes, hanem csak a főmondattal együtt fejez ki gondolatot.
- A mellékmondat igazságértéket jelöl, de nem korlátozódik erre, amennyiben jelentése egy gondolaton kívül egy másik gondolat egy részét is felöleli.

Mindezek tehát nem mondanak ellent annak a feltételezésnek, hogy:
Ha egy mondat jelentése egy gondolat, akkor jelölete igazságértéke.


Russell: A denotálásról
Egy kifejezés pusztán formája alapján denotáló jellegű.
1. Lehet denotáló, bár nem denotál semmit.
2. Denotálhat egy meghatározott objektumot.
3. Denotálhat meghatározatlanul.
Az ismeret és a valamiről való tudás különbözik.
(Mások gondolatairól amit tudunk, mindig denotálás révén tudjuk.)
Minden gondolkodásnak ismeretből kell kiindulnia, de sok olyan dologról lehet gondolkodni, amelyet nem ismerünk.

Kijelentésfüggvény: „C(x)"
C (minden egyes) = C(x) mindig igaz [végső definiálhatatlan fogalom]
C (egyetlen sem) = mindig igaz, hogy C(x) hamis
C (valamely) = hamis, hogy mindig igaz, hogy C(x) hamis

Az első segítségével definiáljuk az összes többit.
A denotáló kifejezéseknek önmagukban soha sincs jelentésük, de minden olyan kijelentésnek, amelynek nyelvi kifejezésében előfordulnak van jelentése.
A denotálással kapcsolatos nehézségek mind azoknak a kijelentéseknek a hibás elemzéséből fakadnak, amelyeknek a nyelvi kifejezésében denotáló kifejezések fordulnak elő.
Ha azt mondom, találkoztam egy emberrel, ezt állítom: „’Találkoztam x-szel, és x emberi lény’ nem mindig hamis."

„C (egy ember)" jelentése: „’C(x) és x emberi lény’ nem mindig hamis."
Az „egy ember" kifejezésnek önmagában továbbra sincs jelentése, de minden olyan kijelentésnek, amelynek nyelvi kifejezésében az „egy ember" előfordul, van jelentése.
{„minden ember halandó" – hipotetikus kijelentés}

A legérdekesebbek és legbonyolultabbak az a, az szót tartalmazó denotáló kifejezések.
Úgy tekintjük, hogy az a, az unicitásra utal.
{„II. Károlynak az apját kivégezték" – „Nem mindig hamis x-re, hogy x nemzette II. Károlyt, és x-et kivégezték, és hogy ’ha y nemzette II. Károlyt, akkor y azonos x-szel’ y-ra mindig igaz."}
{„C(II. Károlynak az apja" – „Nem mindig hamis x-re, hogy ’ha y nemzette II. Károlyt, akkor y azonos x-szel’ mindig igaz y-ra". Ennek köznyelvi kifejezése: „II. Károlynak egy apja volt é nem több." Ha ez a feltétel hiányzik, akkor minden „C(II. Károlynak az apja)" formájú kijelentés.}

A fentiekben megadott redukciós eljárással minden olyan kijelentés, amelyben denotáló kifejezések fordulnak elő, visszavezethető olyanokra, amelyekben ilyenek nem fordulnak elő.
Elkerülhetetlennek látszó nehézség: ha a denotáló kifejezéseket azoknak a kijelentéseknek a tényleges alkotórészeként fogjuk fel, amelyeknek a nyelvi kifejezésében előfordulnak. Innen a fenti elmélet bizonyítéka.
Meinong: minden nyelvtanilag szabatos denotáló kifejezés objektumot jelöl.
{pl.: kör alakú négyzet} Habár elismeri, hogy ez az objektum nem létezik, mégis feltételez, hogy valódi objektumok.
DE: Ezzel megsérti az ellentmondás törvényét.
Frege: elkerüli az ellentmondás törvényének megsértését: a denotáló kifejezésben két elemet különböztet meg: jelentés, denotáció.
Előnye: megmutatja, miért érdemes megállapítani az azonosságot. Különböző jelentésű kifejezések denotációjának azonosságát állíthatjuk.
A denotáló kifejezések kifejeznek egy jelentést, és denotálnak egy denotációt. Ha ezt elfogadjuk, akkor ott lesz probléma, ahol úgy tűnik hiányzik a denotáció.
{„Franciaország királya kopasz" – nincs denotációja, legalábbis megszokott értelemben véve.}

Világos, hogy az ilyen kijelentések nem válnak értelmetlenné, mert a bennük szereplő feltevés hamis.
Vagy meg kell adnunk egy denotációt olyan esetekben is, amikor első pillantásra nem találunk, vagy fel kell adnunk azt a nézetet, hogy a denotáló kifejezéseket tartalmazó kijelentésekben denotáció szerepel.
Az utóbbi megoldást kell választani.
Meinong és Frege az előbbit választotta, de más-más módon.


Egy logikai elmélet ellenőrizhető, ha megvizsgáljuk, hogy mennyire képes rejtvényeket megoldani, a denotáláselméletnek a következő háromnak a megoldására kell képesnek lennie:
1. Ha a azonos b-vel, akkor bármi, ami igaz az egyikről, igaz a másikról is, és bármely kijelentésben helyettesíthető az egyik a másikkal anélkül, hogy az igazságértéke megváltozna.
2. A kizárt harmadik törvénye alapján „A – B", vagy „A nem B" szükségképpen igaz.
3. „A különbözik B-től" – ha ez igaz, akkor „A és B között különbség létezik." De ha hamis, akkor „A és B között különbség nem létezik." De hogy lehet a nemlét egy kijelentés alanya?
Ki kell kötni, hogy a „vagyok" kifejezéssel szubszisztenciát vagy létezést tételezünk, nem egzisztenciát.
(Meinong elméletében néha a létezés megengedése is ellentmondáshoz vezet: Ha A és B nem különbözik, akkor értelmetlen olyan objektumot tételezni, hogy A és B közti különbség.)

Amikor denotáló kifejezés jelentéséről akarunk beszélni, ennek természetes módja idézőjelek használata. C – „C"
Amikor C előfordul, akkor a denotáció az, amiről beszélünk, de amikor „C" fordul elő, akkor a jelentésről van szó.
De a jelentés és denotáció viszonya a kifejezésben nem pusztán lingvisztikai: logikai viszonyt is foglal magában; ezt így fejezzük ki: a jelentés denotálja a denotációt.
Nehézség: - képtelenek vagyunk a jelentés és a denotáció közti különbséget megőrizni, és ugyanakkor megakadályozni azt, hogy a kettő egy és ugyanaz legyen.
- a jelentés csak denotáló kifejezések segítségével közelíthető meg.
Egy C kifejezésnek lehet jelentése és denotációja is. – Ha azonban „C-nek a jelentéséről" beszélünk, akkor ez a denotáció jelentését adja meg.

Abban a pillanatban, amikor egy az egységet behelyezzük egy kijelentésbe, a kijelentés a denotációról szól.
Ha olyan kijelentést teszünk, melyben az alany „C-nek a jelentése", akkor az alany a denotáció jelentése, ezt viszont nem akartuk.
Tehát amikor jelentést és denotációt különböztetünk meg, akkor kénytelenek vagyunk a jelentéssel foglalkozni. A jelentésnek van denotációja, a jelentés egység; erről az egységről mondjuk, hogy van jelentése és denotációja is.
Helyesen: egyes jelentéseknek van denotációja.
A denotáció és a jelentés közötti megkülönböztetést hibásan tárták fel. Ez a kuszaság oka.

Russel elmélete: a denotáló kifejezés lényegében egy mondat része és nincs saját külön jelentése.
{Egy és csakis egy ember írta a Waverleyt, és ez az entitás ember volt. És Scott azonos volt ezzel az entitással.}
Az x entitás „C" kifejezés denotációja. A kifejezés pedig nem nevezhető jelentésnek.

Denotáló kifejezések elsődleges és másodlagos előfordulása:
{Azt hittem, hogy a jachtja mérete nagyobb.}
Másodlagos előfordulás: ahol a kifejezés egy olyan p kijelentésben fordul elő, amely csak alkotórésze a szóban forgó kijelentésnek, és ahol a denotáló kifejezés helyettesítése csak p-re hat, de a kijelentés egészére nem.
„Franciaország királya nem kopasz" hamis, ha „Franciaország királya" elsődlegesen, és igaz, ha másodlagosan fordul elő.
Ha A és B különbözik egymástól, akkor van olyan és csakis egy olyan x entitás, hogy „x a különbség A és B között" igaz kijelentés. Ha viszont A és B nem különböznek egymástól, akkor nincs ilyen x entitás.

Bármely kijelentésből képezhetünk olyan denotáló kifejezést, mely egy entitást denotál, ha a kijelentés igaz, de nem denotál semmit, ha a kijelentés hamis.
{Ha Apollón elsődlegesen fordul elő, akkor az őt tartalmazó kijelentés hamis, ha másodlagosan, akkor a kijelentés lehet igaz.}

El kell vetni MacColl és Meinong elméletét. Nincsenek nem valóságos individuumok.
A denotáló kifejezéseknek önmagukban nincs jelentésük.
Az azonosság hasznossága.

Eredmény: Ha van valami, amiről nincs közvetlen ismeretünk, hanem csak denotáló kifejezésekre épülő definíciónk, akkor az a kijelentés, amelyben ezt a dolgot denotáló kifejezés segítségével bevezetjük, valójában nem tartalmazza ezt a dolgot alkotórészként, hanem helyette a denotáló kifejezés egyes szavaival kifejezett alkotórészeket tartalmaz.
Így minden számunkra fölfogható kijelentésben az összes alkotórészek olyan valóságos entitások, amelyekről közvetlen ismeretünk van. Nem ismerjük őket, hanem tudjuk róluk, hogy ilyen és ilyen tulajdonságokkal rendelkeznek.

Strawson: A referálásról
I.
Egyedileg referáló használat. Így használt kifejezések:
- egyes számú mutató névmások
- egyes számú személyes és személytelen névmások
- olyan kifejezések, amelyeknek az elején határozott névelő, utána pedig egy egyes számú, jelzős vagy jelző nélküli főnév áll
Bármely ezekbe az osztályokba tartozó kifejezés előfordulhat alany- állítmány szerkezetűnek tekintett mondat alanyaként.
Ezekbe az osztályokba tartozó kifejezéseknek lehet másféle használatuk is.

Russel elméletének van néhány hibája. „Az ez és ez" formájú kifejezésekkel kapcsolatban mely kérdés vagy kérdések megválaszolása a leíráselmélet célja?
Russel azért tartotta fontosnak a kérdés helyes megválaszolását, mert fontosnak tartotta kimutatni egy másik elképzelhető válaszról, hogy helytelen. Az általa helytelennek tartott válasz, amelyik helyett másik megoldást igyekszik adni, bemutatható két hibás érvelés következményeként.

{„A francia király bölcs" (S értelmes mondat.)}
1. Ha ez a mondat értelmes, akkor S a francia királyról szól.
Ha viszont a francia király nem létezik, akkor a mondat nem szól semmiről
Mivel értelmes a mondat, ezért a francia király valamilyen értelemben szubszisztál.
2. Ha S értelmes, akkor vagy igaz vagy hamis.
S igaz, ha a francia király bölcs és hamis, ha nem bölcs.
De csak akkor lehet hamis vagy igaz, ha a francia király valamilyen értelemben szubszisztál.
Mivel értelmes a mondat, ezért a francia király valamilyen értelemben szubszisztál.

Ezeket Russell el is veti.

{„a francia király" (D kifejezés)}
A hiba Russell szerint abból ered, hogy D amely kétségkívül S nyelvtani alanya, S logikai alanya is. D azonban nem logikai alanya S-nek. Valójában S nem alany-állítmány szerkezetű mondat. Hanem összetett egzisztenciális kijelentés, melynek egyik része egyedileg egzisztenciális.

{logikai tulajdonnevek – határozott leírások (D)}
Logikai tulajdonnevek:
- csak ezek fordulhatnak elő olyan mondatok alanyaként, melyek valóban alany-állítmány formájúak.
- jelentés nélküli, nincs olyan objektum, amely helyett áll, mivel egy ilyen kifejezés jelentése éppen az az egyedi objektum, amelyet a kifejezés jelöl.

Russell kétféle módját ismeri el annak, hogy értelmesek legyenek az olyan mondatok, melyek nyelvtani szerkezetük révén látszólag valamilyen sajátos személyről vagy egyedi objektumról, vagy eseményről szólnak.
1. Nyelvtani formájuk félrevezető legyen logikai formájukat tekintve, és úgy, mint S, az egzisztenciális mondatok különös fajtájaként elemezhetőek legyenek.
2. Nyelvtani alanyuk logikai tulajdonnév legyen, amelynek a jelentése az általa jelölt egyedi dolog.

De Russell téved és az egyedileg referáló kifejezések sem logikai tulajdonnevek, sem pedig leírások.


II.

Strawson különbséget tesz:
egy mondat – egy mondat használata – egy mondat állítása (kimondása)
egy kifejezés – egy kifejezés használata – egy kifejezés állítása (kimondása)
között.
{Mondat használata: különböző emberek, különböző időben használhatják.
Nincs szó a mondat igaz vagy hamis voltáról, és arról sem, hogy egy mondat egy bizonyos személyről szól.
Csak a mondat olyan használatáról beszélhetünk, amely egy bizonyos személyről szól.}

{Kifejezés használata: nem lehet igaz vagy hamis kijelentés kifejezésére használni, mert csak mondatokat lehet igaz vagy hamis módon használni.
A kifejezést arra használjuk, hogy bizonyos személyről referáljunk annak a mondatnak a használata során, amelyben róla beszélünk.}

Nem mondhatjuk, hogy a kifejezés referál, éppúgy, ahogy egy mondatot sem mondunk igaznak vagy hamisnak. Az említést vagy referálást nem egy kifejezés teszi, hanem egy kifejezést használunk a megtételére.

{Egy egyedileg referáló kifejezés: „én".}
Számtalan ember használhatja helyesen, mikor magáról referál. Értelmetlen dolog azonban azt mondani, hogy bizonyos személyről referál.

Russell is ezt teszi: azt képzeli, hogy mondatokról és kifejezésekről beszél, amikor mondatok és kifejezések használatáról beszél. A jelentést összetévesztette a referálással.
Annak a kérdésnek tehát, hogy egy mondat vagy kifejezés értelmes-e vagy sem, semmi köze ahhoz, hogy egy bizonyos alkalomból állított mondatot igaz vagy hamis állítás megtételére használjuk-e az adott alkalomból.
Helyes referálás használatát irányító szabályokról, konvenciókról beszélünk.
Egy kifejezés jelentése tehát nem azoknak a dolgoknak a halmaza, vagy egy dolog, amelyről helyesen referálhatunk a használatával; a jelentés a kifejezés referáló használatára vonatkozó szabályok, szokások, konvenciók halmaza.

Ugyanez a helyzet a mondatokkal is: a jelentés ismeretének semmi köze ahhoz, hogy ismerjük a mondat egy bizonyos használatát, amikor valamiről beszélünk.
Hozzá kell tenni: Csak akkor eredményezhet a mondat használata igaz vagy hamis állítást, ha a használó személy ténylegesen beszél valamiről.

Ha a mondat állításakor nem beszél semmiről, akkor ez a használat nem valódi, hanem pszeudo-használat. Az illető nem tesz sem igaz, sem hamis állítást.


III.

{„A francia király bölcs."}
Russell két igaz dolgot mondana róla:
1. Ha valaki ezt mondaná, akkor ez egy értelmes mondat.
2. Ha mondaná, csak akkor tenne igaz állítást, ha jelenleg létezne csakis egy bölcs francia király.
Russell két hamis dolgot is mondana:
1. Ha valaki most állítaná a mondatot, akkor igaz vagy hamis állítást tenne.
2. Abban, amit állít, benne volna az, hogy létezik csakis egy francia király.

A mondatot bizonyos körülmények közt lehetne használni valamilyen igaz vagy hamis közlés megtételére, illetve a kifejezést bizonyos körülmények közt lehetne használni egy bizonyos személy említésére. Jelentésüket ismerni = ismerni, milyenek azok a bizonyos körülmények.

Az álhasználat ismerős: erre épül a műköltészet és a széppróza.
Eltekintve a nyíltan fiktív használattól, ha a mondat elején olyan kifejezést használunk, mint „A francia király", ezzel azt implikáljuk, hogy van francia király. Amikor valaki ilyen kifejezést használ, nem állít, s amit mond, nem is von maga után egyedi egzisztenciális kijelentést.

{„Az asztalt könyvek borítják."}
Russell: a névelő „szigorú" használata: „az ez és ez" kifejezés szigorúan csak akkor alkalmazható, ha „csak egy ez és ez van és nem több. Egészen nyilvánvaló, hogy ez hamis.
Az valóban tautologikusan igaz, hogy ily módon használva a kifejezés csak abban ez esetben alkalmazható, ha egy és nem több „asztal" van, amelyről referálunk, és csak akkor értelmezzük úgy, hogy alkalmazható, ha egy és nem több olyan „asztal" van, amelyről való referálásra a kifejezést használni akarjuk.
A mondatot használva nem állítjuk, hanem implikáljuk, hogy csak egy olyan dolog van, amelyről egyszerre elmondható, hogy meghatározott fajtához tartozik, s ugyanakkor referál róla a beszélő.
Arra jutottunk, hogy egy bizonyos dologról való referálás vagy a dolog említése nem oldható fel semmiféle állításban. A referálás nem állítás.
Különbséget kell tenni:
1. hogy egy kifejezést egyedi referálásra használunk (olyan kifejezést tartalmazó mondat, amelyeket egy bizonyos személyre vagy dologra való rámutatásra vagy referálásra használunk.)
2. azt állítjuk, hogy egy olyan egyed van, mely bizonyos jellegzetességekkel rendelkezik (egyedi egzisztenciális mondat.)
Russell azt teszi, hogy egyre több 1. osztályba tartozó mondatot sorol át a 2. osztály mondatai közé.

A probléma két mulasztásból adódik:
- nem tesz különbséget a kifejezés és kifejezés használata közt.
- a kifejezések egyedi referáló használata ártalmatlan, szükséges, és a kifejezések predikatív, askriptív használatától különbözik, de ki is egészíti azt.

Azok a kifejezések, melyek előfordulnak logikai alanyként: mutató névmás, főnévi kifejezések, tulajdonnevek, névmások. Ezeket használjuk a kontextussal együtt egyedi referálásra. Ezek használatát szabályzó konvenciók arra irányulnak, hogy az állítás körülményeivel együtt biztosítsák a referálás egyediségét.
A referálás során soha nem lehet elérni a teljes kifejezettséget.
Egy egyedi referálás, az adott kontextusban való adott használat kérdése.

Meg kell különböztetni kétfajta nyelvi konvenciót:
- referálás szabálya
- attribúció és askripció szabálya


IV.

Nyelv használatának célja: tényeket állítani.
A „Miről/Kiről beszélsz?" kérdésnek a referáció veszi elejét.
A „Mit mondasz arról/róla?" kérdést pedig az attribúcióval előzhetjük meg.
E két feladat teljesítése többé-kevésbé elkülöníthető kifejezéseknek tulajdonítható.

1. Ha az első feladat elvégzésére külön kifejezést használunk, akkor a kifejezést egyedileg referáló módon használjuk. Az egyedi referáláshoz általában szükség van valamilyen eszközre, amely kifejezi mind azt, hogy ez szándékos egyedi referálás, mind azt, hogy milyen egyedi referálás.
FONTOS A KONTEXTUS. A kontextuson kívül van nyelvi konvenció is.

Ebben az értelemben ugyanez áll a helyes askriptív használati módokra is: annak a követelménynek kell teljesülnie, hogy a dolog egy bizonyos fajtájú legyen, rendelkezzék bizonyos jellegzetességekkel.
A helyes referáláshoz szükséges követelmény: a dolog egy bizonyos viszonyban legyen a beszélővel és az állítás kontextusával.
Egy kifejezés helyes askriptív használatára vonatkozó feltételek teljesítése része annak, amit az ilyen használattal megállapítunk, ellenben egy kifejezés helyes referáló használatára vonatkozó feltételek teljesítése sohasem része annak, amit megállapítunk, noha implikálja ez a használat.

A referálásra vonatkozó konvenciók elhanyagolásának okai:
1. a legtöbb logikus elfogult a definíciók javára
2. ez egyes logikusok elfogultak a formális rendszerek javára

1. A definíciók nem vesznek figyelembe kontextuális követelményeket.
Nem vették észre, hogy a használat problémái szélesebb körűek, mint az analízisé és a jelentésé.
2. Leibnitz: kétségbeesetten iparkodik szűkebb értelemben vett logikai kérdéssé tenni az egyedi referenciák egyediségét.
Russell: ugyanezzel próbálkozik, mind az egyediség, mind az egzisztencia implikációjával kapcsolatban.


Azok a kifejezések, amelyeknek lehet egyedileg referáló használatuk, egymástól is különböznek:
1. A referencia kontextusfüggősége
- legnagyobb függés határán: „én", „az"
- másik végponton: „a Waverley szerzője", „Franciaország 18. királya"
2. „Leíró jelentésük" mértékének megfelelően:
- a skála egyik végén: leggyakrabban használt tulajdonnevek (A tiszta névnek nincs leíró jelentése)
- legnagyobb leíró jelentés: pl.: „a kerek asztal"
- (közbülső helyet foglal el: „A Kerekasztal"
3. végül, két osztályara oszthatóak:
- amelyeknek helyes referáló használatát valamilyen általános referáló-cum-askriptív konvenciók szabályozzák (névmások, főnévi kifejezések)
- amelyeknek használatát nem általános, hanem minden egyes alkalomra szóló ad hoc konvenciók szabályozzák (a tulajdonnevek legismertebb fajtája)
- (közbülső hely: „Az Idősebb Trónkövetelő")


V.

a, határozatlan referenciák.
Az egyes számú kifejezések nem minden referáló használata küszöböli ki eleve a kérdést: „Mirő/Kiről beszélsz?"
{„egy ember", „valaki"}
Russell szerint ezek egzisztenciális, de nem egyedi egzisztenciális mondatok.

A határozott és határozatlannévelő használata közti különbség:
1.1 vagy akkor használjuk az „a, az" névelőt, ha már előzőleg történt referálás
1.2 vagy akkor, amikor nincs ugyan előzetes referálás, de a kontextus alapján eldönthető, hogy milyen referálás történik
2.1 vagy akkor használjuk az „egy" határozatlan névelőt, ha ezek a feltételek nem teljesülnek
2.2 vagy, ha elehetne határozott referálást tenni, de homályban akarjuk hagyni annak az embernek a személyét, akiről vagy akinek referálunk

b, azonosító állítások
a, 1. Ez az az ember, aki egy nap alatt kétszer úszta át a La Manche-csatornát.
a, 2. Napóleon volt az az ember, aki elrendelte d’Enghien herceg kivégzését.
Ezekben látszólag nem olyan askriptív módon használjuk a nyelvtani állítmányt, mit a következőkben:
b, 1.Ez az ember egy nap alatt kétszer úszta át a La Manche-csatornát.
b, 2. Napóleon elrendelte d’Enghien herceg kivégzését.

Meg kell vizsgálni „a" és „b" használat különbségét:
„a"-t annak mondjuk, akiről feltesszük, hogy bizonyos dolgokat tud, míg annak, akit e dolgokat illetően tudatlannak tartunk, „b"-t mondjuk.

c, az alanyok és állítmányok logikája
Nagy része a kifejezések egyedileg referáló használatáról mondottaknak kiterjeszthető a nem egyedileg referáló használatra is.
A matematikai logikára támaszkodó ortodox modern kritika (mely a hagyományos tanok ellen irányul, pl: „logikai négyszög"), nem ismerte fel, hogy a kifejezések referáló használata implikálhat egzisztenciális állításokat.
Ha a táblázat kijelentéseit sem pozitív, sem negatív, sem pozitív és negatív egzisztenciális kijelentésként nem értelmezzük, hanem olyan mondatként, amelynél az a kérdés, hogy éppen igaz vagy hamis állítások megtételére használjuk-e, abban az esetben merül fel, ha az alany terminusra nézve teljesül az egzisztenciális feltétel, akkor az összes hagyományos törvények együttesen érvényesek maradnak.

W. Labov: A nyelv vizsgálata társadalmi összefüggésben
(Pléh Csaba - Terestyéni Tamás (szerk.): Beszédaktus - kommunikáció - interakció)
A nyelv a társas viselkedés egyik formája: a társas helyzetben lévő emberek szükségleteinek, gondolatainak kifejezésére szolgál. * A szociolingvisztika elnevezés redundáns.
A szociolingvisztika egyik kutatási területének a nyelvszociológia elnevezést javasolja. Ez a terület átfogó társadalmi tényezőket vizsgál, illetve azok kölcsönhatását a nyelvekkel és nyelvjárásokkal. Egy további terület, melyet a szociolingvisztikába tartozónak vélnek, a beszélés néprajza (Hymes): ezt a nyelvhasználat részletei érdeklik.
A tanulmány a nyelv szerkezetének és fejlődésének a beszélőközösség szociális összefüggésében történő vizsgálatával foglalkozik. Az általános nyelvészethez tartozóként elkönyvelt kérdéseket vizsgálja: a nyelvi szabályok formáját, rendszerré történő szerveződésüket, a különböző rendszerek együttes fennállását, a szabályok és rendszerek időbeli változását - mindezt a nyelv társadalmi környezetében.
Saussure fogalmai:
- langue (nyelv): a nyelv szociális része, homogén, csak a közösség tagjai közti sajátos szerződés révén létezik;
- parole (beszéd);
- langage (nyelvezet): a nyelv egésze, heterogén.
Saussure-i paradoxon: a nyelv társadalmi aspektusa bármely személy egyedi megfigyelésével vizsgálható (hiszen mindenki birtokában van a nyelvi struktúra ismeretének), ugyanakkor a nyelv egyéni vonatkozása (parole) csak a nyelvhasználói viselkedés társadalmi kontextusban történő megfigyelésével végezhető el.
* A parole kutatása sosem fejlődött ki.
Az absztrakt nyelv kutatása új lendületet kapott Chomsky-tól, aki újrafogalmazta Saussure dichotómiáját. Egymással szembeállított fogalmai:
- kompetencia: nyelvi szabályok absztrakt ismerete * a nyelvészet célja ennek tanulmányozása;
- performancia: szabályok közti választás és azok kivitelezése.
Chomsky: a nyelvészeti kutatás tárgya egy elvont, homogén beszélőközösség lehet, melyben mindenki hasonlóan beszél, s nyelvet egy csapásra sajátítja el. A nyelvészet számára nem a vizsgált személy által kimondott mondatok az adatok, hanem a nyelvre vonatkozó intuíciói - elsősorban arra vonatkozó ítéletei, hogy mely mondatok helyesek nyelvtanilag, s milyen kapcsolatok vannak a mondatok között. Ez a fejlemény két feltevésre alapoz:
1.) A nyelvészeti elméletnek nincs szüksége a nyelv gyakorlati alkalmazására vonatkozó adatokra.
2.) A beszélők be tudnak számolni a langue-ra vagy kompetenciájukra vonatkozó intuícióikról.
* A nyelvészet meghatározása kizárta a társas viselkedés vagy a beszéd kutatását.
De: a nyelvészet végső tárgya a beszélőközösség által használt kommunikációs eszköz kell legyen. Mégis, a nyelvészet erre koncentrált a legkevésbé. Labov ennek okait keresi.

Problémák a beszéd vizsgálatában
1.) A beszéd agrammatikussága
A beszéd tele van nyelvtanilag helytelen formákkal: a performancia nehézségei megakadályozzák, hogy a beszélő teljesen kibontakoztassa kompetenciáját.
2.) Változatok a beszédben és a beszélőközösségben
Több alternatíva van ugyanannak elmondására. Minden esetben el kell döntenünk, hol a helye a változatnak a nyelvi rendszerben, melyik stilisztikai változatról beszélünk.
3.) A hallás és rögzítés nehézsége
A terepen a különböző zajok csökkentik az adatok fonetikai értékét. Ha ideális körülményeket sikerül megteremteni a beszéd felvételére, éppen az elkerülni vágyott formális helyzetbe kerül a beszélő.
4.) A szintaktikai formák ritkasága
A szintaktikai szabályok keresése magába foglal olyan formákat, melyek megjelenése nemigen várható korlátozott kutatásokban.
* A fenti nehézségek miatt fordult el a nyelvészet a beszélőközösségtől. De: a nyelv absztrakt kutatásának is vannak nehézségei.
Problémák az intuícióval
Amikor Chomsky az anyanyelvi beszélők intuitív ítéleteire korlátozta a nyelvészet tárgyát, azt remélte, kevés kétes határeset okoz majd problémát, és azok nyelvtani státuszát a tiszta esetekből levont szabályok alapján el lehet dönteni. A kétes esetek azonban éppen jelentős pontokon helyezkednek el.
Mi legyen a nyelvi leírás tárgya? „Dialektus" és „idiolektus"
A homogén tárgy keresése közben a nyelvészek a nyelvnek egyre kisebb metszetére koncentráltak. * Bloch „idiolektus" fogalma: egy személynek egy témáról, egyetlen, azonos másik személynek szóló, rövid ideig tartó beszéde. A fogalom mint a nyelvi leírás tárgya a saussure-i langue fogalom vereségét jelenti.
A kutatók azt remélték, hogy ha az anyanyelvi beszélő ítéleteire koncentrálnak annak tényleges beszéde helyett, a variabilitás jó része elkerülhető. A beszélőközösség tagjainak valóban vannak közös normatív mintáik. Az intuitív megítélés egyöntetűsége csak azokra a kifejlett szociolingvisztikai változókra jellemző, melyekre nyílt szociális korrekció vonatkozik. A legtöbb nyelvi szabályhoz azonban nem kapcsolódik szociális norma. * Az intuitív megítélés egységességének keresése reménytelen.
Az elmélet és az adatok illesztése
A generatív nyelvtan a legjobb rendelkezésünkre álló feltáró eljárás. Megkonstruálásának elve az volt, hogy képes legyen létrehozni a nyelv össze elfogadható mondatát s ne hozzon létre elfogadhatatlan mondatokat. De nem tudjuk megítélni, a modell mennyire illeszkedik az adatokhoz, a beszélők által elmondottakhoz.
1.) Ha valaki olyan mondatszerkezetet használ, amit a nyelvtan nem generál, félretehetjük: a beszélő hibázott, vagy más dialektusnak minősítjük.
2.) Ha soha senki nem használ egy olyan mondatszerkezetet, melyet a nyelvtan megenged, ezt sem vesszük figyelembe: a legtöbb bonyolult mondattani forma ritka.

A nyelvi adatok közvetlen kutatása
A nyelvnek a szociális kontextusban történő vizsgálata megnöveli az adatok mennyiségét. * Lehetőséget nyújt annak eldöntésére, hogy a sok lehetséges elemzés közül melyik a helyes.
A mindennapi nyelv kutatási nehézségeinek feloldása
1.) A mindennapi beszéd nyelvtani helytelensége mítosz. A megnyilatkozások nagy többsége jól alkotott mondat.
2.) A beszélőközösségekben valóban vannak változatok és heterogén szerkezetek. De a variabilitás mögött álló mintázat áttekinthető: a beszélőközösségben szabályos szociális és stilisztikai különbségek fedezhetők fel.
3.) A beszéd rögzítése természetes helyzetben technikailag megoldható (mágneses hangrögzítés).
4.) Az alapvető jelentőségű nyelvtani formák ritkák. Ennek megoldása: a nyelvész egy adott forma természetes használatát úgy váltja ki, hogy közben maga nem használja azt.
A nyelv szociális környezetben folyó tanulmányozásának fő kérdései:
n Milyen a nyelvi szabályok formája? Milyen megkötések tehetők ezzel kapcsolatban?
n Milyen mögöttes alapformákkal dolgoznak a szabályok, s hogyan lehet ezeket pontosan feltárni?
n Hogyan kombinálódnak a szabályok rendszerekbe? Hogyan rendeződnek a rendszereken belül?
n Milyen kapcsolat van a rendszerek közt kétnyelvű s többszisztémás helyzetekben?
n Hogyan változnak a szabályok és szabályrendszerek? Mi a nyelvelsajátítás alapvető mechanizmusa s hogyan változnak a szabályok a nyelvi változás tágabb összefüggéseiben?

Módszertan
Öt módszertani axióma különíthető el:
1.) Stílusváltás * Nincs olyan beszélő, aki csak egyetlen stílusban beszél.
2.) Figyelem *A stílusok egyetlen dimenzió alapján elrendezhetők: ez a beszédre irányuló figyelem mennyisége. Legfontosabb megnyilvánulási formája a saját beszéd hallással követése. Laza beszéd közben és izgatott beszédnél a beszélő minimális figyelmet szentel beszédének követésére.
3.) „Népnyelv" * az a stílus, ahol a legkevesebb figyelmet fordítunk a beszéd ellenőrzésére.
4.) Formalitás * A beszélő rendszeres megfigyelése mindig ad egy olyan formális kontextust, melyben a minimálisnál nagyobb figyelmet szentel a beszédnek (feltételezzük, hogy van egy pongyolább beszédstílusa).
5.) Jó minőségű adatok * A kellően jó minőségű adatszerzés egyetlen módja az egyéni, magnetofonos interjú.
* A MEGFIGYELŐ PARADOXONA: a beszélők között végzett nyelvészeti kutatás célja annak feltárása, hogyan beszélnek az emberek, mikor nem figyelik őket. Ez azonban csak rendszeres megfigyeléssel tárható fel.
A terepmunka alapkérdése e paradoxon feloldása. Ennek két fő módja van:
a.) A formális interjút más adatokkal kell kiegészíteni. A csoporttársak közötti rendes interakció megfigyelése szisztematikus, jó ellenőrzési forma.
b.) Az interjúhelyzet szerkezetét kell megváltoztatni, elterelve a beszédről a figyelmet, lehetővé téve a „népnyelv" felbukkanását. Felvethetők olyan témák, melyek érzelmileg érintik a személyt, újra átéltethetik vele korábbi erős érzelmeit (pl. életveszély).
Gyors, névtelen interjúk * A fenti lehetőségek mellett rendszeres megfigyelések végezhetők névtelen, kvázi-interjú helyzetekben. Labov New York három, szociálisan jól elkülönülő áruházában végzett ilyeneket az alkalmazottakkal (a „fourth floor" szóban kiejtik-e az r-t vagy sem), azok tudta nélkül.
Rendszertelen megfigyelések * A beszéd rendszertelen, rejtett megfigyelése nyomán megtudható, valóban a nyelv „népnyelvi" formáiról szólnak-e az adatok. A beszéd számos vonása rögzíthető nyilvános helyeken, ha a beszélőközösség elég sok tagja gyűlt össze ahhoz, hogy beszédük hallható legyen.
A tömegközlési eszközökből is kaphatók adatok.

A stilisztikai skála formális vége
Számos kérdéssel gondosabb beszéd váltható ki. Labov gazdag stilisztikai repertoárt ért el különböző típusú olvasandó szövegekkel. Pl. az összefüggő szövegbe egymástól egyetlen hangtani jegyben különböző szavakat (pl. guard - God) illesztett be, és azt vizsgálta, az alanyok hogyan ejtik ki ezeket szöveg olvasása esetén, illetve amikor csak elszigetelt szópárokat (minimális párt) kellett olvasniuk.
Ismétlési próbák is alkalmazhatók. A néger dialektus beszélői hosszú mondatokat saját rendszerükben pontosan visszaadtak, a sztenderd mondatokat azonban saját változatukra lefordítva ismételték meg.
Sok próba létezik a nyelv iránti szociális attitűdök s a dialektus formák által hordozott szociális információk feltárására. Sztenderd nyelvet használó beszélőtől készült hangfelvétel hallgattattak meg az alanyokkal. Ebből megtudható, képesek-e azonosítani nemzetiségi, faji és osztály-hovatartozását, de az nem, hol vivődik át ez az információ (nyelvtan, hanglejtés vagy hangszín). A szubjektív reakciós próbák lehetővé teszik a nyelvi változók s a személyes tényező elkülönítését. Labov szubjektív reakciós próbája során ugyanazokat a személyeket hallani, amint különböző mondatokat olvasnak fel, ahol a mondatok fő eltérése a vizsgált nyelvi változó megvalósulása. Azt, hogy a személyek hogyan értékelik e változó szociális jelentőségét, eltérő reakciókkal mérték az egymással párosított mondatokra, ilyen skálákon: „Mi lehet a személy legmagasabb állása annak alapján, ahogy beszél?" stb.
A beszélők attitűdje a jól körülhatárolható nyelvi változók irányába megjelenik az önértékelési próbákban is. Ha azt kérdezték tőlük, hogy a különböző formák közül melyik jellemző saját beszédükre, válaszuk azt tükrözi, hogy szerintük melyiknek van presztízse vagy melyik helyes, s nem azt, amelyiket ténylegesen használják.
A beszélők stigmatizált szociális változatokkal kapcsolatos tudatossága az „osztálytermi javítási tesztekkel" is vizsgálható. Ekkor azt kérik a személyektől, javítsanak ki olyan mondatokat, melyek eltérnek az iskolai mintáktól. Ennek ellentéte, a „népnyelvire igazítási próba" esetén a személyt arra kérik, a tekintélyes formákat igazítsa ki nem bevett, pongyola formákra. Utóbbi eredménytelen volt. A formális vizsgálati helyzet befolyása akkora, hogy a személy nem tudja helyesen észlelni a nem-sztenderd szabályokat.
* A „népnyelvi váltás" axiómája: ha egy alárendelt dialektus kapcsolatban áll egy fölérendelt dialektussal, formális vizsgáltai helyzetekben a válaszok rendszertelen módon a fölérendelt változatra váltanak át az alárendeltről.
Minden közösségben vannak olyanok, akik másoknál jobban tudatában vannak a beszéd presztízs sztenderdjeinek, s akiknek viselkedését jobban befolyásolják a külső kiemelkedés sztenderdjei. Az ilyeneknél nagyobb lesz a stílusváltás. Ez egy nyelvi bizonytalansági próbával ellenőrizhető. Szociálisan jelölt változatok listájáról megkérdezik, hogy az egyes párok mely tagja helyes, majd, hogy melyiket használja az egyén. A nyelvi bizonytalanság mutatója azoknak a pároknak a száma, ahol a két választ eltér egymástól. Ez annak a mértéke, mennyire ismer el a beszélő a saját beszédétől eltérő külső helyességi sztenderdet.
Labov a szociális szempont szerepét hangsúlyozza a nyelvészetben. Rámutat, hogy a négerek beszédének stigmatizált részei szabályszerűek, a sztenderd angoltól való eltérésük kevés nyelvtani szabály különbségével leírható. * A nyelvi szabályok variabilitását feltételezve sok egyedinek s hibásnak tűnő nyelvi forma világos nyelvtani értelmezést kaphat. A nyelvi variabilitás összefüggésbe hozható a társadalom rétegződésével és az egyes rétegek mobilitásával.

A szövegelemzés néhány invariáns szabálya
A nyelvi szabályok nagy része invariáns: olyan kategoriális szabályok, amelyek megfelelő bemenő adatok esetén mindig érvényesülnek. A szövegelemzésben az alapvető invariáns szabályok feltárásához figyelembe kell vennünk a beszédesemény szociális kontextusát. A szövegelemzés alapproblémája: hogyan követi az egyik megnyilatkozás a másikat ésszerű, szabály-irányította módon, tehát hogyan értjük meg az összefüggő szöveget. Az összefüggő és az összefüggéstelen beszéd megkülönböztetésekor intuíciónkra támaszkodunk.
A cselekvések és a megnyilatkozások között nincsen teljes megfelelés. Az értelmezési szabályok bonyolultak, a cselekvések több egymásra épülő szintjét kapcsolják egybe és a megnyilatkozásokhoz.
Pl.: „A: Na és mikor akarsz hazajönni? B: Miért?" * A két kérdés között nincs szintaktikai kapcsolat. A beszélők és a helyzet részletes ismerete nélkül nem tudunk megfelelő intuitív megítéléssel hozzákezdeni az elemzéshez. A megnyilatkozás nem biztos, hogy információkérés: lehet cselekvés kérése (vagy utasítás) - ez jogokat és kötelezettségeket, tehát szociális fogalmakat tartalmaz.
Az egyik terület, ahol változó szabályok vannak, a tompítás és a súlyosbítás mértéke a kéréseknél. Gyakran tompítani kell a kérést, különben súlyos társas kötelem sérülne (pl. a gyermek nem mondhatja anyjának, hogy azonnal jöjjön haza). A tompítás mértékét és a kérés teljesítésének módját számos tényező határozza meg: életkor, gazdasági és társadalmi helyzet, a beszélő és a hallgató egymáshoz viszonyított státusa, az előző megnyilatkozás formája. Ezek a változó megkötések szociális kategóriákat tartalmazó variábilis szabályokat eredményeznek.
Az ilyen vizsgálatokban a kvantitatív kutatás nem biztos, hogy célravezető. Az érvelés és a diskurzus kapcsolata a nyelvvel sokkal absztraktabb. Először azt kell megmondani, milyen cselekvés végzésére alkalmas egy mondat.

Jakobson: Nyelvészet és poétika
Poétika: Azzal foglalkozik, hogy mi tesz egy nyelvi közleményt műalkotássá.
A verbális srtuktura problémáival foglalkozik. Ez a nyelvészet szerves része. ˇ
= a nyelvi szerkezet és a szóbeliség szerkezete.
Beszél arról, hogy az irodalomtudomány és a kritika terminológiái keverednek egymással, és ez arra csábítja az irodalom tanulmányozóját, hogy a mű belső értékeinek a leírását szubjektív ítélettel cserélje fel.. Ez egyrészt még nem baj, de nem pótolja a verbális művészet objektív, tudományos elemzését. ( tehát nincs olyan éles határvonal az irodalomtudomány és kritika között, mint pl. a nyelvészet és alkalmazott nyelvészet ill. a fonetika és a helyes kiejtés elmélete esetében.
Irodalomtudomány, melynek ugye központ része a poétika 2 problémacsoportot foglal magába ( mint a nyelvészet is): szinkrónia, diakrónia. A szinkrónikus leírás nemcsak egy adott korszak irodalmi termésének leírásával foglalkozik, hanem az irodalmi hagyomány azon részével is, amely az adott korszakban még elevenen hat, vagy újjáéled. ( történeti megközelítés, mely nem csak a változásokkal, hanem a folyamatos , statikus tényezőkkel is számol). A poétikának és a nyelvtörténetnek is egymást követő szinkrón leírások sorozatára kellene épülnie.
A nyelv egységes hipotézisének a felülbírálásával egyetért, hiszen a nyelv egységes egész, de ezen átfogó kód egy egymással összekapcsolt alkódrendszert képvisel, különböző modelleket tartalmaz… A nyelvet funkcióinak sokféleségében kell tanulmányozni. A következőkben valóban ezzel foglalkozik.

A nyelvi kommunikáció modellje: A feladó küld egy üzenetet a címzettnek. Ez egy kontextust kíván, amire utal, ami a címzett által megragadható és ami verbális v. verbalizálható. Kell egy közös kód és végül egy kontaktus: fizikai csatorna, pszichikai kapcsolat a 2 fél között.

A feladóra irányul az érzelmi, emotív funkció (= a beszélő, hogy viszonyul ahhoz, amit mond. ld. Pl. indulatszók), a címzettre a konatív funkció. Ez megszóítások, felszólítások nyelvtani kategóriája. Jellemzőjük, hogy nem vethetik őket alá igazságérték vizsgálatoknak, mint a kijelentő mondatokat. A kontextushoz a referenciális funkció kapcsolódik.

A nyelv hagyományos modellje csak e 3 funkcióval számol: emotív, referenciális (kontextusra irányulás), konativ.

Beszél még további 3- ról, melyek a maradék 3 tényezőhöz kapcsolódnak.
1. Kontaktusra irányulás= fatikus funkció: létrehozza, meghosszabbítja, megszakítja, ellenőrzia a kommunikációt, azt, hogy a csatorna működik e.

2. A modern logika különbséget tesz a tárgynyelv és a metanyelv között. Ez a különbségtevés a mindennapi nyelvünkben is szerepet játszik. Ha az adó és a címzett beszéde a kódra irányul, azaz azt akarják megállapítani, hogy azonos kódot használnak e: ez a metanyelvi, magyarázó funkció. pl. Nem tudom követni Önt, mit mondott?

3. Magára a közleményre, üzenetre a pedig a poétikai funkció vonatkozik. Ez a funkció a jelek érzékelhetőségének az elősegítése által elmélyíti a jelek és tárgyak alapvető kettéválását.

Mi ennek az empirikus nyelvészeti kritiériuma, azaz az az elengedhetetlen jegy, amely benne rejlik a költészet minden megnyilvánulásában?
A nyelvi viselkedésben 2 alapvető elrendezési módot használunk: szelekció, és a kombináció A szelekció az egyenértékűség, hasonlóság, különbözőség alapján történik, azaz ha jól értem kiválogatja a megfelelő szavakat. PL. a rokonértelmű szavak közül. A kombináció az egymásutániságon ( szekvencián), érintkezésen alapul, azaz megint csak remélem, hogy jól értem : azon, hogy milyen szavakat rakunk egymás után.
A poétikai funkció az egyenértékűség elvét a szelekció tengelyéről a kombináció tengelyére vetíti.

A poétika a nyelvészet azon része, amely a poétikai funkcióval foglalkozik.

Itt folytatódik tovább a szöveg, de csak eddig volt megjelölve az irodalomjegyzékben. Ezért gondolom, hogy az egészből a lényeg az ismertetett modell, a tényezői, és a hozzájuk kapcsolódó funkciók.

Saussure
Bírálja azt az elképzelést miszerint a nyelv olyan elnevezések jegyzéke, melyek velük azonos számú dolognak felelnek meg. Okok:- kész fogalmakat feltételez, melyek már a szavak előtt léteztek, - nem tudjuk meg, hogy a név hangbeli vagy pszichikai természetű e, - egy egyszerű köteléket feltételez csak a név és a dolog között.

A jel 2 összetevője: nem dolgot és nevet, hanem fogalmat és hangképet egyesíti. Nem a fizikai hangot jelenti, hanem ennek a pszichikai lenyomatát, érzéki jelenséget. pl. beszélhetünk magunkban is, fizikai hangok nélkül.
A jel tehát: Szoros kapcsolat.

Fogalom = jelölt, hangkép= jelölő.

2 elvet fogalmaz meg Saussure a nyelv kapcsán.
1. A jel önkényes volta. A szemiológiába beletartoznak a természetes jeleken alapuló kifejezési módok. Minden olyan kifejező eszköz, amelyet egy társadalom elfogadott, kollektív szokásokon, konvención alapulnak.
A jelölő megnevezésére szokták használni a szimbólumot is. Az elv miatt azonban ennek akadályai vannak, hiszen a szimbólum, sohasem teljesen önkényes.
Az önkényesség elve nem azt jelenti, hogy a jelölő a beszélő szabad választásától függ ( nem változtathat egy kialakult jelen ) csak azt, hogy a beszélő motiválatlan erre.

2 lehetséges ellenvetés ezzel az elvvel kapcsolatban: hangutánzó, hangfestő szavak és a felkiáltások. Az előbbiekről azt mondja Saussure, hogy ezek sohasem szerves elemei egy nyelvi rendszernek, jelenlegi hangjaik minősége a hangfejlődés véletlen eredménye ill. , hogy nem mások mint bizonyos zajoknak a megközelítő és félig már konvencionális utánzásai. A felkiáltásokkal kapcsolatban azzal érvel, hogy két nyelvet összevetve láthatjuk, hogy mások a felkiáltások kifejezései egyikben és másikban ill. példákat hoz arra, hogy számos felkiáltás kezdetben meghatározott jelentésű szó volt.

2. A jelölő lineáris jellege. A jelölő időben létezik: kiterjedése van és ez csak egy dimenzióban mérhető.


A nyelv változtathatatlansága és változandósága

A nyelvi közösség nem választhatja meg szabadon a jelölőket, ezek adva vannak. A nyelv olyan törvény, amelynek az ember aláveti magát, nem szabadon vállalt szabály.
A nyelv a megelőző kor öröksége. A nyelvtudomány tárgya a kész nyelv normális, szakszerű élete.
A nyelvi változások nem az egymásutáni nemzedékekhez kötődnek, hanem keverednek egymással, mindegyikük, mindenféle korból való egyedeket hordoz magában.
Bizonyítékai: - a nyelvi jel önkényes volta óvja meg a nyelvet a változtatási kísérletektől-. Azzal érvel, hogy ahhoz, hogy vmi vita tárgya lehessen kell lenni egy ésszerű normájának. Az önkényesség miatt a nyelvről nem lehet racionálisan vitázni.
- Egy nyelv megalkotásához jelek végtelen számú sokaságára van szükség.
- a rendszer túlságosan bonyolult volta
- kollektíva passzív ellenállása az újításokkal szemben, hiszen a nyelv egy olyan rendszer, amelyik nem mindenki minden pillanatban a részese, szüntelenül hat ránk…
- A nyelv társadalmi erők produktuma, ezek időtől függően működnek: a múlttal való szolidaritás leszereli a változtatás szabadságát. Mivel a nyelv önkényes, a hagyományon kívül nem ismer más törvényt.

A nyelv változandósága:
A 2. elv, a nyelv változandóságáról látszólag ellentmond az előzőnek. A kettőről egyszerre beszél Saussure.
A változás a folytonosságon alapszik, azért tud a nyelv változni, mert folyamatosan létezik.
A változás is az önkényesség következménye. A jelölt és a jelölő közti viszony eltolódását jelenti az időben.
A szerkesztők segítsége mindennek az értelmezéséhez egy lábjegyzetben: A nyelv tehát megváltozik anélkül, hogy a beszélők képesek lennének azt megváltoztatni.

Összegzés: nyelvezet -nyelv: A nyelvezet a beszéd levonása után a nyelvi szokások összessége
- beszéd

A nyelv, hogy létezhessen beszélő tömeg kell neki: társadalmi realitás
A nyelv történeti tény: idő hatása
A nyelv nem szabad, mert az idő lehetővé teszi, hogy társadalmi erők hassanak rá (folytonosság elve), ugyanakkor szükség szerűen magába foglalja a változást is.
J. R. Searle: Austin a lokúciós (beszédfordultat, szólás) és az illokúciós aktusokról

Austin lokúciós és illokúciós aktusok közötti megkülönböztetésével szemben a lokúciós és a propozicionális aktusok közötti különbségtételt vezeti be.
Austin fogalompárja:
- bizonyos jelentéssel bíró megnyilatkozás: lokúciós aktus
- bizonyos erővel bíró megnyilatkozás: illokúciós aktus.
Jelentés: értelem és referencia.
Pl.: „Ezennel megígérem, hogy meg fogom tenni." Ez egy ígéret, tehát illokúciós aktus. A lokúciós és illokúciós aktus egybeesik, hiszen egy meghatározott erő része a jelentésnek. Sok mondat jelentése meghatározza elmondásának illokúciós erejét. * Az illokúciós aktusok osztálya tartalmazza a lokúciós aktusokat.
* A lokúciós-illokúciós megkülönböztetés nem teljesen általános, mivel némelyik lokúciós aktus illokúciós.
Austin eredeti taxanómiája: AKTUSOK:
1.) lokúciós * 3 része van (mindegyik elvonatkoztatás):
- fonetikus * bizonyos zajok kibocsátása;
- fatikus * bizonyos szavak kiejtése;
- retikus * a szavak használata többé-kevésbé meghatározott értelemmel és referenciával;
2.) illokúciós.
Az austini retikus aktusok mondatai minden esetben általános típusú illokúciós igéket tartalmaznak. * A retikus aktusokat Austin figyelmetlenül illokúciós aktusként jellemezte.
* Egyetlen mondat sem teljesen semleges erő szempontjából. Minden mondatnak van valamilyen illokúciós erőpotenciálja, amely a jelentésbe épült. A retikus aktusok legalább tendenciájukban már illokúciós aktusok.
* A retikus aktust teljesen el kell hagyni, és vele együtt a lokúciós aktust is. Megmarad a fonetikus, a fatikus és az illokúciós aktus.
Searle nyelvészeti elveket használ Austinnal szembeni ellenvetéseink megvilágításához.
1.) Kifejezhetőség Elve: amit el lehet gondolni, azt el is lehet mondani.
2.) Egy mondat jelentését összes jelentéssel bíró komponensének jelentései határozzák meg.
3.) A megnyilatkozások illokúciós erői többé-kevésbé meghatározatlanok lehetnek.
1.) Amit az ember gondol, azt legalább elvben el tudja mondani vagy képessé válhat rá. A nyelv lexikai és szintaktikai erőforrásai végesek, de gazdagításának elvi korlátai nincsenek.
Valóban meg kell különböztetni a mondat és a kimondásában végrehajtott illokúciós aktus kategóriáit. De: a mondat kimondásában realizálható illokúcis aktus(ok) a mondat jelentésének függvényei. Az Elv szerint minden szándékolt illokúciós aktus esetében ki lehet mondani egy mondatot, amelynek jelentése biztosítja, hogy e mondat elmondása a megfelelő kontextusban egyet jelent az illető aktus végrehajtásával. Az Elv semmibevétele miatt Austin túlbecsülte a jelentés és az erő közti különbségtételt. Pedig ez ugyanaz a vizsgálódás két különböző szempontból.
2.) Nemcsak a szavak és a felszíni szórend határozza meg a jelentést. A szintaktikai mélystruktúra, a hangsúly és a hanglejtés (valamint az írott szövegben a központozás) szintén a jelentés hordozói.
3.) „Megkérlek" - lehet kérelem, esedezés, könyörgés. Nem kell tudnom, hogy melyik specifikus lehetőségre gondoltam: saját szándékaim meghatározatlanok lehetnek ezeken a határokon belül. Maguk az aktusok lehetnek többé-kevésbé meghatározatlanok vagy precízek az illokúciós erejük szempontjából. Az illokúciós erő fogalmába a megkülönböztetés elveinek egész sora tartozik, pl.:
- az aktus iránya vagy célja - pl. egy kérdés és egy kijelentés közti különbség;
- a beszélő és a hallgató relatív státusza - pl. egy parancs és egy kérelem közti különbség;
- a vállalt elkötelezettség foka - pl. egy szándék kinyilvánítása és egy ígéret közti különbség;
- az aktus beszédbeni helyzete és szerepe pl. egy válasz és egy ellenvetés közti különbség.
Austin listát állított össze az illokúciós igékről. De: ugyanazt a megnyilatkozást helyesen leírhatja akárhány illokúciós ige, vagy az aktus annyira specifikus és precíz lehet szándékában, hogy a meglévő szavak egyike sem tudja pontosan jellemezni.
Legalább három különböző distinkciót lehet Austin lokúciós-illokúciós distinkciójából elvonni:
1.) egy illokúciós aktus végrehajtásának kísérlete (annak bizonyos aspektusa) és sikere közti distinkció;
2.) a mondat szó szerinti jelentésének megkülönböztetése attól, amit a beszélő a mondat elmondásával szándékozik (az illokúciós erő révén) - pl. a kimondott mondat jelentése nem meríti ki teljesen a beszélő illokúciós szándékait;
3.) a propozíciós aktusok és az illokúciós aktusok megkülönböztetése.
A totális illokúciós aktusban különbség van az aktus típusa és az aktus tartalma között. Meg kell különböztetnünk az illokúciós aktust a propozíció kifejezésének aktusától.
A propozicionális aktust nem az egész mondat reprezentálja, hanem a mondatnak csak azok a részei, amelyek nem foglalják magukban az illokúciós erő indikátorait. * A propozicionális aktus helyes elvonatkoztatás a totális illokúciós aktusból, hiszen ebben az értelmezésben pusztán önmagában egyetlen propozicionális aktus sem minősül illokúciós aktusnak. Erre a distinkcióra az eredeti lokúciós-illokúciós distinkció felváltásához van szükségünk.
Austin: a konstatívok ugyanúgy illokúciós aktusok, mint a performatívok. * Az állítások beszédaktusok.
Az „állítás" szó strukturálisan többértelmű: vagy az állítás aktusát jelenti (állítás-aktus értelem), vagy azt, amit állítanak (állítás-tárgy értelem). Austin felfedezése (az állítások illokúciós aktusok) az aktus-értelemre vonatkozik, és nem a tárgy-értelemre.
Az állítás-aktusok beszédaktusok. Az állítás-tárgyak azok, amelyek igazak vagy hamisak lehetnek (ahogy a propozíciók). Az állítás-aktusoknak nem lehetnek igazak vagy hamisak. (Austin elméletének gyengesége, hogy az állítás-aktusoknak igazságértékük van).
Az állítás-aktusok és az állítás-tárgyak közti különbséget meg lehet magyarázni a propozicionális tartalom és az illokúciós erő distinkciójának alapján:
az állítás-aktus * az állítás illokúciós aktusa;
* egy propozíció állításának aktusa;
* egy propozíció kifejezésének aktusa konstatív (állításos) illokúciós erővel;
* egy állítás-tárgy megtételének aktusa.
az állítás-tárgy * amit állítanak (állításként előadva);
* propozíció (állításként előadva).
Austin nem vette észre: állítások beszédaktusok lehetnek és ugyanakkor igazak vagy hamisak lehetnek, noha aktusoknak nem lehet igazságértékük.
* Maradtak:
- fonetikus aktusok
- fatikus aktusok
- propozicionális aktusok - az egyedüliek, melyeket át tudunk menteni a retikus aktus eredeti koncepciójából;
- illokúciós aktusok.

Wittgenstein, Filozófiai vizsgálódások
1. A nyelv szavai tárgyakat neveznek meg. A mondatok a megnevezések összekapcsolásai. – Minden szónak van jelentése, mely a szóhoz van rendelve: ő az a tárgy, melyet a szó képvisel.
Augustinus nem beszél a szófajok különbségéről.
Csak azt magyarázza, hogy a szót hogyan használják, azt nem, hogy mi a jelentése.
2. Nyelv működésmódjáról szóló primitív elképzelés.
Nyelv2 = {kocka, oszlop, lap, gerenda}
3. Augustinus a megértés egyfajta rendszerét írja le, csakhogy nem mind ilyen rendszer, amit mi nyelvnek nevezünk.
5. A szójelentés általános fogalma a nyelv működését ködfelhőbe burkolja.
Amikor beszélni tanul a gyerek, akkor a nyelv primitív formáit használja. A nyelvtanítás itt idomítás.
6. A szavak rámutató tanítása az idomítás része: asszociatív kapcsolatot hoz létre.
A rámutató magatartás elősegítette, hogy a megértés létrejöjjön; ám csak egy bizonyos oktatással együtt. Más oktatással együtt más megértést eredményez.
7. A tanuló megnevezi a tárgyat, nem csak valamiféleképpen cselekszik.
„Nyelvjátékok": a nyelv és azok a tevékenységeket, melyekkel a nyelv összefonódik.
8. Nyelv8 = {Nyelv2; számnevek (ABC betűi is lehetnek); oda, ez; néhány színminta}

13. Ha azt mondjuk, hogy a nyelv minden szava jelöl valamit, úgy ezzel egyelőre semmit sem mondtunk, hacsak pontosan el nem magyarázzuk, hogy milyen megkülönböztetést kívánunk tenni.
15. A jelölni szót a legközvetlenebb módon ott alkalmazzák, ahol a jel rajta áll azon a tárgyon, amit jelöl.
16. A színminták is a nyelv szerszámai.
17. A Nyelv8-ban különböző szófajtáink vannak.
18. Ne zavarjon minket, hogy csak parancsokból áll a két nyelv.
A nyelv olyan, mint egy város, mely zegzugos és egy csomó új egységes előváros veszi körül.
19. Egy nyelvet elképzelni = egy életformát elképzelni.
A nyelv2 „Lapot!" kiáltása mondat-e vagy nem. Lehet mondatnak is nevezni.
20. Egy idegen egy mondatot gondolhat egy szónak is, ha nem érti.
21. Mi a különbség az állítás és a parancs között? Hangsúly? Arckifejezés?
Bizonyos mondatokat lehet úgy használni, hogy formájukra nézve és jelentésükre nézve másmilyenek legyenek.
22. [Frege: Minden állításban egy feltételezés rejlik: Azt állítjuk, hogy ennek és ennek az esete forog fenn.
Ám ez nem mondat nyelvünkben, nem lépés a nyelvi játékban.]
Megtehetnénk, hogy minden állítást kérdés formájában írunk le.
23. Hányféle fajtája van a mondatnak? A sokféleség nem szilárd: új és új nyelvjátékok keletkezhetnek, avulhatnak el.
Nyelvjáték: egy nyelvet beszélni = egy tevékenység vagy egy életforma része.
26. Sokan úgy vélik: nyelvtanulás = tárgyak megnevezése. Megnevezni kb. annyi, mint névtáblácskát tűzni a dologra. Előkészület egy szó használatára.
27. „Mintha csak egyvalami létezne, amit úgy hívnak: dolgokról beszélni." Pedig különböző dolgokat csinálunk mondatainkkal.

28-31. Lehet-e rámutatással definiálni? {Pl.: „kettő"}
A rámutató definíciót mindegyik esetben lehet így is, és másképpen is értelmezni.
A rámutató definíció akkor magyarázza meg a szó használatát, ha már világos, hogy egyáltalában milyen szerepet játszik a szó a nyelvben. {Pl.: „sakkfigura"}
Valamit már tudni kell, hogy elnevezésére tudjunk kérdezni.
Értelmesen csak az kérdezi meg valaminek az elnevezését, aki már tud is vele valamit kezdeni.
32. Aki idegen országba érkezik, rámutató definíciók segítségével tanulja a nyelvet. Sok esetben találgatnia kell.
Augustinus úgy írja le az emberi nyelv tanulását, mintha a gyermek idegen országba érkezne. Mintha rendelkeznék nyelvvel, csak nem ezzel. Mintha tudna gondolkodni, csak beszélni nem.
33-36.{a rámutatásról}
37. Mi a kapcsolat a név és a megnevezett között?
- Ha meghalljuk a nevet, a megnevezett dolog képét idézi lelki szemeink elé.
38. Mit nevez meg az „ez" szó?
(Volt, aki azt mondta róla, hogy ez a tulajdonképpeni név.)
Nagyon különböző dolgokat nevezünk névnek. Gyakran előfordul, hogy rámutatunk a megnevezettre és kimondjuk; vagy rámutató definíciónál kimondjuk az „ez" szót, miközben rámutatunk egy dologra. Gyakori az is, hogy az „ez" szó és egy név ugyanazon a helyen áll a mondatösszefüggésen belül.
A névre az a jellemző, hogy az „ez N" rámutatással magyarázzák.
(A megnevezés a szó és a tárgy közötti különös kapcsolatnak tűnik.
A filozófiai problémák akkor keletkeznek, amikor a nyelv szabadságra megy. S ekkor azt képzelhetjük, hogy a megnevezés valami furcsa lelki aktus. És az „ez" szót mintegy tárgynak mondhatjuk, megszólíthatjuk vele a tárgyat.
39-45. Miért akarunk valami olyat névnek nevezni, ami nem az? Ellenvetést teszünk azzal szemben, amit szokásosan névnek hívnak: A névnek tulajdonképpen valami egyszerűt kell jelölnie. {Pl.: Nothung}
A jelentés szót a nyelv szabályaival ellentétesen használják, amikor azt a dolgot jelölik vele, amely a szónak megfelel, mert: Ez annyi, mint egy név jelentését összekeverni a név hordozójával.
Egy nyelvi játékban akkor is van jelentése egy jelnek, ha hordozója megszűnik létezni.
Egy nyelvi játékban a neveket hordozójuk távollétében is lehet használni.
Az „ez" soha nem válhat hordozó nélkülivé. De nem válik névvé; a neveket ugyanis nem a rámutató gesztussal használják, hanem csak a segítségükkel magyarázzák.

46. {Theaitétosz, 201e-202b.}
47. De melyek azok az alkotórészek, melyekből a valóság összeáll?
Mit jelent az, hogy egyszerű, és mit jelent az, hogy összetett?
A filozófiai kérdésre: „Összetett-e ennek a fának a látképe, és melyek az alkotórészei?" a helyes válasz: „Attól függ, hogy mit értesz összetetten." (Ez nem a válasz, hanem a kérdés visszautasítása.)
48. Nyelv48 = {P, Z, H és F négyzetek összesen kilenc; egy mondat a kilenc négyzet színeit írja le sorban}
Egyszerűek-e ezek az őselemként definiált színes négyzetek?
49-54. Mit jelent, hogy ezeket az elemeket nem tudjuk megmagyarázni/leírni, csak megnevezni?
(Egy jel magában lehet szó, másszor pedig mondat?)
Azzal, hogy egy dolgot megneveztünk, még semmit sem tettünk.
Frege azt mondja, hogy egy szónak a mondaton kívül nincs jelentése.
Mit jelent sem létet, sem nemlétet tulajdonítani az elemeknek?
Minden amit létnek vagy nemlétnek nevezünk, az elemek közötti kapcsolatok fennállásában, illetve fenn-nem-állásában rejlik.
{ősméter, színminták} A minták a nyelv egyik szerszámai, amelynek segítségével a kijelentéseket tesszük. Nem ábrázolt dolgok a játékban, hanem az ábrázolás eszközei.
Ha azt mondjuk, hogy ha nem létezne, akkor neve sem lenne, csak annyit mond, hogy ha nem létezne, nem tudnánk a nyelvi játékban használni. Aminek – látszólag – léteznie kell, az a nyelvhez tartozik.
Miben áll a megfelelés?
{Táblázat hasonlat} Egy ilyen táblázat szerszám, melyet a nyelv használata során alkalmaznak.
Ha egy ilyen táblázatot a nyelvjáték egyik szabálya kifejezésnek nevezzük, akkor az, amit a nyelvjáték szabályának hívunk számtalan szerepet játszhat a játékban: lehet segédeszköz a játék oktatása során; lehet magának a játéknak egy szerszáma; vagy sem így sem úgy nem használják, hanem megfigyelik őket a játék gyakorlatából anélkül, hogy az le lenne fektetve.

55-58. „Amit a nyelvben a nevek jelölnek, annak elpusztíthatatlannak kell lennie."
Lehetséges ellenvetés: a leírásnak önmagát feltétlenül ki kell rekesztenie a pusztításból.
De az, ami a leírás szavainak megfelel, és aminek így nem szabad elpusztulnia, az nem más, mint ami a szavaknak jelentésüket adja.
Az ember elpusztítható, de a neve nem veszti el a jelentését, ha a hordozó elpusztul.
- Mi van, ha nem tartozik ilyen minta a nyelvhez? Ha például azt a színt, melyet egy szó jelöl, megjegyzünk.
„Ha megjegyezzük, akkor felmerül lelki szemeink előtt, valahányszor kimondjuk. Elpusztíthatatlannak kell lennie, hogy az emlékezés lehetősége fennálljon."
De mit fogadunk el helyes emlékezésnek?
Nem mindig fogadjuk el fellebbezhetetlennek, amit emlékezetünk mond.
- „Valamit, ami piros el lehet pusztítani, de a pirosat mint olyat nem."
Ha azonban elfelejtjük, hogy melyik az a szín, akkora neve számunkra elveszíti a jelentését.
- „Csak azt nevezem névnek, ami ’X létezik’ kapcsolatban nem szerepelhet."
Helyesebben: X létezik = X-nek van jelentése. Ez a mondat nem X-ről szól, hanem X szó használatáról.
Valójában helyesen mondjuk, hogy egy bizonyos szín létezik; és ez annyit jelent: létezik valami, aminek ilyen a színe.
59-64. „Nevek csak olyasvalamit jelölnek, ami eleme a valóságnak. Amit nem lehet elpusztítani; ami minden változás közepette azonos marad."
{Pl.: fotel, seprű}
Egy mondat értelmében korábban rejtőzködő összetettséget felszínre hoz az elemzett mondat.
De ugyanazt fejezi ki az elemezett mondat, csak bonyolultabban. Mindkettő megteszi ugyanazt a szolgálatot.
Ez csupán a játék két különböző formája.
Ugyanazt teszik-e a két játéban? Igen és nem. A két parancs poénja ugyanaz. DE: nem mindig világos mi a parancs poénja. A lényeges és lényegtelen nem mindig válik el egymástól! {Pl.: A lámpa lényege, hogy világít; lényegtelen, hogy díszíti a szobát, stb.}
Esetleg azt gondolhatjuk, hogy aki az elemezetlen formát használja, annak számára elsikkad az elemzés.
De nem állíthatom-e, hogy ennek a számára is elvész a dolog egy aspektusa?

65-71. Mi az ami közös ezekben a folyamatokban? Mi a nyelv és a mondat általános formája?
{játékok összehasonlítása}
Nem közös dolgok vannak bennük, hanem hasonlóságok. Egymást átfedő/keresztező hasonlóságok.
„Családi hasonlóságok" A játékok egy családot alkotnak. Mint a számok is családot alkotnak.
A szám fogalmának azonban lehet világos határokat húzni, a játéknak nem. Akkor hogy lehet elmondani valakinek, hogy mi a játék? Körülhatárolatlan, elmosódott körvonalú fogalom. De így fogalom-e valóban?
(„Frege szerint világosan körül nem határolt síkbeli alakzatot nem tarthatunk síkbeli alakzatnak.")
Azonban egy játékot példákból magyarázunk meg. A példálózás nem közvetett eszköz.
72-74. A közöset látni. {színek}
Hogy néz ki egy olyan levélnek a képe, amii minden levélformában közös? Milyen színárnyalatú a zöld színnek az elmében fellelhető mintája?
Ezeket a sémákat, mint sémákat fogjuk fel.
75-78. Mit jelent tudni mi egy játék, de nem tudni megmondani?
Hogyan lehetséges az életlen kép alapján rekonstruálni az éleset? A rokonság ugyanis így éppannyira tagadhatatlan, mint a különbség.
Ilyen helyzetben van az, aki az esztétikában, vagy az etikában olyan definíciókat keres, amelyek fogalmainknak megfelelnek. Ezt kell kérdezni: hogyan milyen nyelvjátékokban tanultuk meg a szónak a jelentését? Ekkor látod, hogy a szónak jelentések egy családjával kell rendelkeznie.
Tudni – mondani.
79-80. {Pl.: Mózes; Russel szerint a Mózes névnek több leírása létezhet.}
Hol a határ, ahonnét valami mellékesnek számít? Van-e szabály arra, ha valamely leírás megdől, akkor még egy dolgot annak lehet-e nevezni, aminek azelőtt neveztük?
81. Ramsey: „a logika normatív tudomány".
A filozófiában a szavak használatát gyakran világos szabályokat követő játékokkal, kalkulusokkal vetjük össze.
De nem állíthatjuk, hogy aki a nyelvet használja, annak ilyen játékot kell játszania.
Ha azt mondjuk, megközelítünk ilyen kalkulusokat akkor félrevezetően sugallhatjuk, hogy csak a logikában használunk ideális nyelvet.
Megértés, kifejezés, gondolkodás fogalmainak kell világossá válni.
82-86. Mit értünk azon: szabály, amely szerint valaki eljár? Megfigyelés útján. Hogy lehet, ha a megfigyelt magyarázatait képes vissza is vonni, majd újakkal helyettesíteni őket.
A szó alkalmazását nem határolják mindenütt szabályok. Milyen egy olyan játék, melyet mindenütt szabályok határolnak? Mi a szabályalkotás szabálya? … *
Az útjelzők néha nyitva hagyják néha nem a kétely lehetőségét. Ez a tapasztalat, nem filozófia.
87. „Hogy segít hozzá egy magyarázat a megértéshez, ha nem a végső magyarázat? Akkor a magyarázat soha nem érne véget"
Egy magyarázat arra szolgál, hogy egy félreértést kiküszöböljünk, de nem minden elképzelhető félreértésnek vesszük így elejét.

88-89. „Nagyjából itt állj meg!" – „pontatlan" magyarázat, de nem „használhatatlan".
Mi ezzel szemben az „egzakt" magyarázat?
De mit nevezünk célnak, melynek fényében meghatározunk egy magyarázatot pontatlannak vagy egzaktnak.
Nem egyetlen ideális pontosságot veszünk számításba.
Probléma: mennyiben kifinomult a logika?
Minden tapasztalatinak a fundamentumát/lényegét próbálja keresni a logika. Semmi újat nem akarunk vele megtudni, hanem azt akarjuk megismerni kendőzetlenül, ami a szemünk előtt van.
90-92. Nem keresztül látunk a jelenségeken (mert nem azokat vizsgáljuk), hanem arra eszmélünk, hogy milyenfajta kijelentéseket teszünk a jelenségekről.
Vizsgálódásunk grammatikai jellegű, és a félreértéseket tisztázza (a szavak használatára vonatkozó félreértéseket). Így világítja meg a problémákat.
Az a hamis látszat keletkezhet, hogy a tökéletes egzaktság felé törekszünk. Mintha ez lenne a vizsgálódás célja.
NYELV, MONDAT, GONDOLKODÁS lényegére kérdezünk, de ha vizsgálódásunkban a nyelv lényegét is törekszünk megérteni, mégsem ez, amit a kérdés célba vesz. A kérés lényege olyan, ami a felszín alatt bújik meg! A lényeg rejtve van előttünk. Mi a nyelv?

93-94. „A mondat a világ legmindennapibb dolga." * „A mondat – az valami nagyon különös."
A második félreértés, úgy tűnik, mintha a mondat valami különöset tenne. Benne van az a hajlamunk, hogy a mondatjel és a tények közt valamiféle merőben köztes létezőt tételezzünk fel, és a késztetés, hogy a mondatjelet magát akarjuk megtisztítani, szublimálni.

95-97. „A gondolkodásnak valami páratlannak kell lennie."
Ha úgy gondoljuk valami így és így áll, akkor nem állunk meg valami tény előtt, hanem úgy véljük, hogy ez és ez – így és így – van. = Képesek vagyunk azt gondolni, aminek az esete nem áll fenn.
A tévedéshez mások is csatlakoznak: A gondolkodás, a nyelv a világ egyedülálló korrelátumaként, képként jelenik meg előttünk. Mondat, nyelv, gondolkodás, világ mindegyik ekvivalens egymással: DE hiányzik az a nyelvjáték, amelyben alkalmazhatók.
Gondolkodást nimbusz veszi körül: a logika nem más, mint a világ a priori rendje: A lehetőségek azon rendje, mely a világban és a gondolkodásban közösnek kell lennie. E rend fölöttébb egyszerű, minden tapasztalat előtt van; minden tapasztalatot át kell hatnia. Kristálytiszta; nem absztrakció, hanem konkrét! (cf: Tract. 5.5563)
Tévedés: a vizsgálódás azért fontos, mert a nyelv lényegét igyekszik megragadni. Rendet. Felettes-rendet felettes-fogalmak közt. DE: előbbi szavak használatának ugyanazon a szinten kell lennie, mint átlagos szavainké.

98. Világos: nyelvünk minden mondata úgy ahogy van, rendben van. Nem valamilyen ideálra törekszünk.
De: a tökéletes rendnek ott kell rejlenie a leghomályosabb mondatban is, mert ahol értelem van, ott teljes rendnek kell lennie.
99. A mondat értelme ezt-azt nyitva hagyhat, de kell, hogy legyen a mondatnak meghatározott értelme.
A körülhatárolás, melyen rés van, annyi, mintha egyáltalán nem volna körülhatárolás. – Vajon igaz-e ez?
100-103. Mi van, ha homály van a játékszabályban? Attól nem játék? – Talán az, de nem tökéletes játék.
A logikában nem lehet homály. – Az ideálnak megtalálhatónak kell lennie a valóságban. Nem tudjuk hogyan, nem értjük a „kell" lényegét, de már látni véljük a valóságban.
A mondat szabályai úgy jelennek meg előttünk, mint a háttérben – a megértés közegében – rejtőzködő dolgok.
Az ideál szigorúan ül a gondolatainkban. Ezen a szemüvegen keresztül nézzük a világot.
104-106. A dologról állítjuk azt, ami az ábrázolás módjából fakad. Elégedetlenek leszünk, ha a rendet és ideált a valóságos nyelvben akarjuk megtalálni.
A mondatnak, a szónak, melyről a logika szól, valami tisztának és szigorúnak kell lennie. De mi azon gondolkodunk, hogy mi a tulajdonképpeni jel lényege.
Nehéz belátni, hogy meg kell maradni a mindennapi gondolkodás dolgainál, ha nem akarunk kerülőútra tévedni.
107. Minél inkább szorosan a tényleges nyelvre irányul a vizsgálatunk, annál élesebb lesz az ellentét a nyelv és követelésünk között.
108. Hogyan vesztheti el a logika a szigorúságát?
A kristálytisztaság előítéletét csak úgy lehet kiküszöbölni, ha egész szemléletünket megfordítjuk.
A logika filozófiája semmilyen más értelemben nem beszél mondatokról és szavakról, mint mi a mindennapi életben.
Mi a nyelv térbeli és időbeli jelenségéről beszélünk; nem egy téren és időn kívüli, testetlen képtelenségről. Ám úgy beszélünk a nyelvről, hogy játékszabályokat adunk meg, s nem a fizikai tulajdonságait írjuk le.
109-111. Vizsgálódásainkban semmi hipotetikusnak nincs helye. A magyarázatoknak el kell tűnnie, csakis leírásnak szabad a helyére kerülnie. A leírás célját a filozófiai problémák adják meg.
Nem empirikus problémák, hanem úgy oldjuk meg őket, hogy bepillantunk a nyelv munkájába, mégpedig azért, hogy e munkát megértsük és ne félreértsük.
Nem új tapasztalatokat vonultatunk fel, hanem azt rendezünk, amit régóta ismerünk. A filozófia harc az ellen, hogy nyelvünk a maga eszközeivel értelmünket megbabonázza.
Babona: A nyelv valami egyedülálló dolog; Ezt a babonát a grammatikai tévképzetek idézték elő.
Nyelvi formáink félreértelmezéséből erdő problémák mélyek. Mélyen gyökereznek bennünk.
112-113. „De hát ez nincs így" – „De mégis így kell lennie."
114-115. (Tract. 4.5: „A mondat általános formája: a dolog így és így áll."
Az ember azt hiszi, hogy a természetet követi, holott csak a forma mentén halad, melyen keresztül a természetet szemléljük. Egy kép tartott fogva bennünket, mely benne rejlett a nyelvünkben.
116. Amikor a filozófusok egy szót használnak és a dolog lényegét igyekszenek megérteni, meg kell, hogy kérdezzék maguktól: valamikor is ténylegesen használják a szót így abban a nyelvben, ahol honos?
A szavakat metafizikai használatuktól újra visszavezetjük mindennapi alkalmazásukra.
117-118. Mintha a jelentés atmoszféra volna, melyet bármilyen alkalmazásába magával cipel.
Ha valaki számára egy mondatnak van jelentése, akkor kérdezze meg magától, hogy milyen sajátos körülmények közepette használják ténylegesen; e körülmények között azután lesz értelme.
Csak légvárakat rombolunk le, nem azokat a dolgokat, melyek fontosak. Szabaddá teszik a nyelv alapját.
119. Filozófia eredményei: felfedezni valamiről, hogy értelmetlenség.
120-121. Ha a nyelvről beszélek, akkor, a mindennapok nyelvét kell beszélni.
Ha nem megfelelő, akkor hogyan képezzünk másikat? És milyen furcsa, hogy a miénkkel tudunk valamit kezdeni.
A nyelvről szólva csak külsődleges dolgokkal tudok előhozakodni.
A kérdések eleve ezen a nyelven fogalmazódtak.
122-125. Értelmetlenségünk egyik fő forrása, hogy szavaink használatát nem látjuk át.
Filozófiai probléma formája: „Nem ismerem ki magam."
A filozófiának a nyelv tényleges használatát nem szabad érintenie, tehát végső soron csak leírhatja.
Nem tudja megalapozni sem. Mindent úgy hagy, ahogy van.
A matematikát is úgy hagyja, ahogy van.
A filozófia dolga: nem az ellentmondás megoldása, hanem az ellentmondás előtti állapot áttekinthetővé tétele.
Tény: szabályokat állapítunk meg, technikát rögzítünk egy játékunk számára. De nem úgy megy a dolog, ahogy akartuk. A saját szabályaink ejtenek foglyul. Hogy történik ez?
Ellentmondás: „Nem így értettem"
126-129. A filozófia mindent pusztán ábrázol és nem magyaráz, nem következtet semmit. Minden nyíltan előttünk van, nincs mit magyarázni, ami rejtett, az nem érdekel bennünket.
Filozófus munkája: emlékek összegyűjtése egy bizonyos célra.
Ha a filozófiában téziseket akarnánk felállítani, akkor nem lenne vita, mert azokkal mindenki egyetértene.
A dolgok legfontosabb aspektusait mindennapiságuk rejti el.
130-131. Világos és egyszerű nyelvjátékaink nem előtanulmányok a nyelv majdani megrendszabályozásához.
De: hasonlítási objektumok, melyek hasonlóságukkal, vagy a hasonlóság hiányával vetnek fényt nyelvünk viszonyaira.
Nem szabad a dogmatizmus bűnébe esnünk. A mintát mércének hasonlítási objektumnak kell vennünk, nem előzetes ítéletnek, melynek meg kell, hogy feleljen a valóság.
132-133. Egy meghatározott célra szolgáló rendet akarunk vinni a nyelvhasználatról szóló tudásunkba.
(Azok a zavarok, melyek foglalkoztatnak bennünket, akkor keletkeznek, amikor a nyelv üresjáratban fut, nem amikor dolgozik.)
A világosság, melyre törekszünk, csakugyan tökéletes = a filozófiai problémáknak tökéletesen el kell tűnniük.
Tulajdonképpeni felfedezés: képessé tesz ara, hogy akkor hagyjak fel a filozofálással, amikor csak akarok.
Problémákat oldunk meg, s nem egyetlen problémát.
A filozófiának nincs egyetlen módszere, de igenis vannak módszerek, mondhatni, különböző terápiák.

198. Hogyan képes egy szabály megtanítani arra, hogy ezen a helyen mit kell tennem.
- Vajon bármely cselekedetem összeegyeztethető valamilyen módon a szabállyal?
Mi a kapcsolat a szabály és a cselekedet közt?
Betanítottak, hogy reagáljak egy jelre? – Ez csak kauzális magyarázat. Nem annak magyarázata, hogy miben áll a jelkövetés.
199. Nem lehet egy szabályt csak egyszer követni. Szabályt követni, közölni, parancsot adni: szokások.
Egy mondatot érteni = egy nyelvet érteni = egy technikát uralni.

201. Paradoxon: a szabály nem tudja megmondani, miképpen cselekedjünk, hiszen minden cselekvésmódot összhangba lehet vele hozni.
Válasz: akkor mindegyiket szembe is lehet vele állítani.
Így: nincs sem összhang, sem ellentmondás.
Félreértés: ebben a gondolatmenetben értelmezést értelmezés mögé állítunk.
DE: van a szabálynak olyan felfogása, mely nem értelmezés; alkalmazása során megmutatkozik abban, amit szabálykövetésnek, illetve amit a szabállyal szembeni cselekvésnek nevezünk.
202. A szabálykövetés: gyakorlat. Azt hinni, hogy követjük a szabályt nem azonos azzal, hogy valóban követjük.
A szabályt nem lehet privatim követni.

205. Az intencióban az a fura, hogy nem előfeltétele a szokás és technika.
206. Szabályt követni = parancsot követni.
Kinek van igaza, ha az egyik így a másik úgy reagál a parancsra és a betanításra?
Egy idegen ország nyelvét illetően mi alapján mondanád, hogy ott parancsokat adnak, értenek meg?
A közös emberi cselekvésmód az a vonatkozási rendszer, mely segítségével egy idegen nyelvet értelmezünk.
207. Fontos a szabályszerűség, ahhoz, amit mi nyelvnek nevezünk.
208. Azt, hogy mit jelent parancs és szabály azt a szabályszerűséggel magyarázom.
Hogyan magyarázzuk el valakinek: szabályos, egyforma, ugyanolyan?
Annak, aki nem rendelkezik ezekkel a fogalmakkal példák és gyakorlás révén. És nem közlök vele kevesebbet, mint amennyit én magam tudok.
Az olyan oktatás, mely meg akar maradni a bemutatott példáknál, különbözik attól, mely túlmutat rajtuk.
209-214. Rendelkezem-e többel, mint amennyit a magyarázatban nyújtok?
Valóban megmagyarázom a másiknak, amit magam értek? Nem kitaláltatom vele a lényegeset?
Honnan tudja, hogyan kell folytatni egy sormintát? Én honnét tudom? Van rá alapom? Vannak indokai?

215-216. Egy dolog önmagával való azonosságában látszólag az azonosság tévedhetetlen paradigmájával rendelkezünk.
Egy dolog azonos önmagával = Minden dolog illik önmagába = Minden dolog beleillik a saját formájába.
(Az azonosság speciális formája: Minden színfolt pontosan illik a környezetébe.)

217. Hogyan vagyok képes egy szabályt követni?
Mi van, ha kimerítettem az indokokat? Hajlamos vagyok azt mondani: „Így cselekszem, és kész."
218. Honnét támad az a gondolat, hogy a megkezdett sor egy végtelenbe futó sínpár látható darabja?
219. A szabály az egész teret behálózza vonalakkal.
Amikor a szabályt követem, nem választok. A szabályt vakon követem.
220-223. Szimbolikus mondat.
A vonal azt sugallja nekem, hogyan kell mennem. – Ez csak kép.
Nem várjuk feszülten, hogy a szabály mit fog mondani nekünk, hanem mindig ugyanazt mondja, mi meg tesszük, amit mond.
224. Az összhang és a szabály szó rokonok. Ha valaki megtanulja az egyik használatát, ezzel a másikét is.
225. A szabály szó használata összeszövődött az ugyanolyan szó használatával.
226-227. Aki mindennap az mondja „Holnap meg foglak látogatni", ugyanazt mondja mindennap vagy mást?
Értelmes lenne azt mondani: „Aki minden alkalommal mást tesz, nem mondanánk, hogy szabályt követ"?
230. A vonal megsúgja nekem, hogyan kell mennem.
232. Mi a különbség, amikor egy inspirációt vagy egy szabályt követek?
Az inspiráció esetében várok az útmutatásra.

237-238. A mintha nem szabály! A konklúziónak magától értetődőnek kell lennie.
239. Honnét kell tudnia, hogy a piros szó hallatán melyik színt válassza? – Amelyiknek a képe eszébe jut, mikor a szót hallja. Honnét tudja, melyiknek a képe jutott eszébe?
Az „A piros azt a színt jelenti, amely a piros szó hallatán eszembe jut" – definíció volna és nem a megjelölés lényegének a magyarázata egy szó segítségével.
241-242. Az emberek közti megegyezés dönt arról, hogy mi az igaz és a hamis.
Ahhoz, hogy a nyelv segítségével megértsük egymást, nemcsak a definíciókban kell egyetérteni, hanem az ítéleteinkben is. Ez nem érvényteleníti a logikát.

***


243. El lehet képzelni olyan embereket is, akik csak monologikusan beszélnek.
E nyelv szavainak arra kell vonatkozniuk, amiről csak a beszélő tudhat; az ő közvetlen privát érzeteire. Más ezt nem értheti.
244-245. Hogyan vonatkoznak a szavak érzetekre?
Pl.: Szavakat kapcsolunk össze az érzés eredeti, természetes kifejeződésével, és annak helyére állítjuk őket.
DE: Hogyan akarhatok pl. a nyelvvel a fájdalom kifejeződése és a fájdalom közé becsúszni?
246. Mennyiben is privátak érzeteim?
Másokról van értelme azt mondani, hogy kétségeik vannak afelől, hogy nekem vannak-e fájdalmaim; ám önmagamról helytelen ezt mondanom.

248. Az érzetek privátak mondat összevethető ezzel: A pasziánszot egyedül játsszák.

253. Melyik az én fájdalmam?
(Fizikai tárgyak esetében mi teszi lehetővé, hogy azt mondjuk: a kettő pontosan ugyanolyan?)
Ha értelme van azt mondani, hogy az én fájdalmam ugyanolyan, akkor lehetséges, hogy mindkettőnknek ugyanolyan fájdalma legyen.
254. Filozófiában: ugyanolyan = azonos.
256. Hogyan jelölöm érzeteimet szavakkal? – Érzetszavaimat összekapcsolom érzeteim természete megnyilvánulásaival.
DE: Ebben az esetben nyelvem nem privát.
Mi lenne, ha érzeteimnek nem lennének természetes megnyilvánulásai? – Ekkor csak neveket asszociálok velük, és ezeket egy leírásban alkalmazom.
258-261. {É érzet}
262-264. Aki egy privát szómagyarázatot adott önmagának, annak belül el kell határoznia, hogy a szót így és így fogja használni.
Hogyan határozza el?
„Ha egyszer tudod, hogy a szó mit jelöl, akkor érted, ismered egész alkalmazását."

269. Vannak bizonyos viselkedési kritériumai annak, hogy:
- valaki egy szót nem ért
- annak, hogy érteni véli
- annak, hogy helyesen érti
Privát nyelv: olyan hangok, melyeket senki más nem ért, én azonban érteni látszom.

272. A privát élményben nem az a lényeges, hogy mindenki saját példánnyal rendelkezik, hanem, hogy senki sem tudja, hogy vajon a másik is ezt birtokolja-e vagy pedig valami mást.
273. {Piros szó.}
- Valami rajtunk kívüli. És ezen kívül mindenki rendelkezik még egy szóval, mellyel saját pirosérzetét jelöli.
- A Piros szó valami olyat jelöl, amit mindannyian ismerünk és valami olyat, amit csak mi magunk.
- Valami olyanra vonatkozik, amit csak mi ismerünk.

{A szavak használatakor rámutatok-e érzeteimre?
Hogy döntöm el azt érzem-e amit csak én egyedül tudok, vagy azt, amit más?}

281-285. Csak élő emberről lehet mondani, hogy érzetei vannak.
{Mese; babázás}
Honnan vesszük a gondolatot, hogy a tárgyak képesek érezni valamit?
Csak arról tudjuk mondani, hogy fájdalmai vannak, ami úgy viselkedik, mint egy ember. Testről kell mondani, illetve a lélekről, amellyel a test rendelkezik. Hogyan rendelkezhet egy test lélekkel?
{Arckifejezés}
286. DE: nem abszurd a testről mondani, hogy fájdalmat érez? Hiszen nem a test érzi. Honnan tudjuk?
Ha valakinek fáj a keze, akkor nem a kéztől tudjuk meg és nem is a kezet vigasztaljuk.
287. Mi a részvét tárgya?
289. Egy szót igazolás nélkül használni nem jelenti azt: jogtalanul használni.

291. Amit leírásoknak nevezek, azok nem mások, mint szerszámok, melyek különös alkalmazásokra szolgálnak.
292. „Nehogy azt hidd, hogy szavaidat mindig tényekről olvasod le; hogy a tényeket szavakra képzed le, szabályok szerint! Hiszen az egyes esetben mégiscsak irányítás nélkül kellene alkalmaznod a szabályt."
293. Ha azt mondom: Csak saját példámból tudom, mit jelent a fájdalom szó. Nem kell-e ezt mondanom másokról is?
Ez azt jelenti: ha az érzet kifejezésének grammatikáját a ’tárgy és megjelölés’ mintájára konstruáljuk, akkor a tárgy, mint irreleváns kihullik a vizsgálódásból.

300. Ha azt mondjuk, hogy a fájdalom képe a ’fájdalom’ szóval lép be a nyelvi játékba, akkor tévedünk.
A fájdalom képzete valamilyen értelemben belép a nyelvjátékba, csak nem mint kép.
301. A képzet nem kép, de egy kép megfelelhet neki.
303. Én csak hinni tudom, hogy a másiknak fájdalmai vannak, azt viszont tudom, ha nekem vannak.
304. Az érzet nem valami, de nem is semmi. Eredmény: a semmi megtenné ugyanazt, mint egy olyan valami, amiről semmit sem lehet állítani. Csak a grammatikát vetettük el, amely ránk akarja tukmálni magát.
A paradoxon akkor tűnik el, ha szakítunk azzal az eszmével, hogy a nyelv mindig egyetlen módon funkcionál, és mindig ugyanarra a célra szolgál: gondolatokat közvetít.
305-307. Amit tagadunk: a belső folyamat képe segít helyes képet alkotni az ’emlékezni’ szó használatáról.
A kép származékaival inkább megakadályoz bennünket abban, hogy a szó használatát olyannak lássuk, amilyen.
Nem tagadjuk, hogy szellemi folyamat van jelen.
{behaviorizmus?}
Tagadnunk kell egy folyamatot, melyet nem értünk. Úgy tűnik, mintha a szellemi folyamatokat tagadnánk, melyeket nem akartunk tagadni.

309. Mi a célod a filozófiában? – Hogy megmutassam a légynek a kiutat a plackból.


Tractatus
2.1.-3.3.
2.1. A kép, amit mi alkotunk egy tényről, a valóság modellje.
Tárgyak = kép elemei a képben.
Kép = képelemek viszonya egymáshoz, meghatározott módon.
Képelemek viszonya = dolgok viszonya egymáshoz.
Képelemek összefüggése = kép leképzési formája. A kép így van kapcsolatban a valósággal.
A képhez a leképzési viszony is hozzátartozik. Leképzési viszony: egymáshoz rendeli a kép elemeit és az objektumokat.
A hozzárendelések segítségével „érinti a kép a valóságot".
A képben és leképzettben kell valami hasonlónak lennie: kép leképezési formájának.
A kép olyat képezhet le, aminek formájával rendelkezik.
Leképzési formáját a kép csak megnyilvánítja.
A kép objektumát kívülről ábrázolja, de nem helyezheti magát ábrázolási formáján kívülre.
Minden képben közösnek kell lennie a valósággal a logikai formának, a valóság formájának. Akár igaz, akár nem.

2.2. A képben a leképzés logikai formája közös a leképzettel.
Lehetséges tényállást rajzol a logikai térben. De a kép lehet hamis vagy igaz.
Amit a kép ábrázol az a kép értelme.
Ha értelme egyezik a valósággal, akkor igaz.
Magából a képből nem állapítható meg igazsága vagy hamissága. Nincs a priori igaz kép.

3. A tények logikai képe a gondolat. Az igaz gondolatok összessége a világ egy képét alkotja.
Ami elgondolható (kép alkotható róla), az lehetséges.
Nem gondolhatunk el alogikusat. Ami ellentmond a logikának, azt nem lehet nyelvben kifejezni.
A priori igaz gondolat lenne az, amelynek lehetősége biztosítaná igazságát. Ha magából a gondolatból fel lehetne ismerni igazságát.

3.1 A kijelentésben a gondolat érzékileg felfogható módon jut kifejezésre.
Kijelentésjel = a jel, amivel gondolatot kifejezünk.
Kijelentés = a kijelentésjel a világhoz való vetületi viszonyában.
A kijelentés nem tartalmazza saját értelmét, csak lehetőséget arra, hogy azt kifejezze. Csak értelmének formáját tartalmát nem tartalmazza.
A kijelentésjel elemei (szavak) meghatározott módon viszonyulnak egymáshoz.
A kijelentésjel = tény, nem szavak halmaza, de tagolt.
Csak tények fejezhetnek ki értelmet, a nevek egy osztálya nem.
Leírva, kinyomtatva elrejtőzik a kijelentésjel tény-volta, mert nem látszik, hogy különbözik a szótól.
Mert a tényállást csak leírni lehet, nem megnevezni.
Név = pont; kijelentés = nyíl.

3.2 Kijelentés: a gondolat tárgyainak a kijelentésjel elemei felelnek meg.
A kijelentésjel elemei = egyszerű jelek (nevek = tárgyak).
Kijelentés = teljesen elemzett.
A név a tárgyat képviseli a kijelentésben. A tárgyakat csak megnevezni lehet, de kimondani őket nem. A kijelentés csak azt mondja meg, hogy milyen a tárgy, de nem azt, hogy mi.
Egy kijelentésnek csak egy teljes elemzése van.
A nevet nem lehet tovább elemezni: alapjel.
Ami a jelben nem jut kifejezésre, azt alkalmazása mutatja meg.
Az alapjelek jelentését magyarázat világíthatja meg.


4-4.1
4. Gondolat = értelemmel bíró kijelentés.
Kijelentések összessége = nyelv.
A köznyelv része az emberi szervezetnek.
A nyelvből nem lehet kivenni a logikát.
A nyelv álruhába öltözteti a gondolatot.
A filozófia legtöbb problémájára adott leírás nem hamis, hanem értelmetlen. A nyelv logikájának nem megértéséből fakad.
Russel: a kijelentés látszólagos logikai formája nem egyenlő a valódi formájával.
Kijelentés = a valóság egy képe: modellje, ahogy azt magunknak elgondoljuk.
Valamennyiünknek közös a logikai felépítése.
A leképzés logikáján alapul mindenféle hasonlóság, és a kifejezésmód képbeliségének lehetősége.
A kijelentés mutatja az értelmét, hogy állnak a dolgok, ha igaz.
A kijelentés a valóságot belső tulajdonságai szerint írja le.
Megérteni a kijelentést = tudni minek az esete áll fent, ha a kijelentés igaz.
Alkotórészeit is érteni kell. (Fordítás: csak az alkotórészeket fordítjuk le.)
A kijelentésnek a régi kifejezésekkel kell új értelmet közölnie.
Kijelentés lényegi összefüggésben van a tényállással = a kijelentés e tényállás logikai képe, de csak annyiban, amennyiben logikailag tagolt.
[matematikai sokaság]
A valóságot a kijelentéssel hasonlítjuk össze.
A kijelentés csak akkor igaz, ha a dolog úgy áll, mint ahogy azt általa állítjuk.
(ahhoz, hogy azt mondhassam, hogy p igaz vagy hamis előzőleg meg kell határozni a feltételeket, , melyek közt p-t igaznak, illetve hamisnak nevezem.)
Minden kijelentésnek már értelemmel kell bírnia.
A tagadó kijelentés más logikai helyet határoz meg, mint a tagadott kijelentés.

4.1 A kijelentés a körülmények fennállását vagy fenn nem állását ábrázolja.


4.12-4.1211
A kijelentés ábrázolhatja az egész valóságot, de nem a logikai formát. Ehhez a logikán kívülre (a világon kívülre) kellene helyezkedni.
A forma csak tükröződik a nyelvben, ami maga fejeződik ki a nyelvben, azt mi nem fejezhetjük ki általa.
A kijelentés mutatja a valóság logikai formáját.


5.5563-5.63
Amit közlünk, az nem hasonmása a világnak, hanem a teljes igazság maga.
A logika alkalmazása arról dönt, hogy milyen elemi kijelentések vannak. Nem juthat összeütközésbe saját alkalmazásával.
5.6 Nyelvem határai világom határai.
Amit nem tudunk elgondolni, azt mondani sem tudjuk.
Amire a szolipszizmus utal az helyes, de nem lehet mondani. Csak megmutatkozik. Hogy a világ az én világom, az abban mutatkozik meg, hogy a nyelv határai amit én értek, az én világom határai.
Világ = élet.
Én vagyok az én világom.
Ajánlott: www.nytud.hu/chomsky/eloadas.html